tiszta égbolt
kevés felhő
Nyakunkon a karácsony!
Nyakunkon a karácsony! Ezt sulykolják belénk bármerre is nézünk, ez ömlik a TV-ből, az üzletek kirakataiból, a rádiók zenei válogatásából, egyszóval mindenhonnan. Nem is lenne ezzel gond, hiszen valóban ideje lassan elkezdeni a készülődést, a probléma ‒ legalábbis számomra ‒ azzal van, hogy mindez már elkezdődött november elején, épp csak elgyújtottuk szeretteink sírhantján az emlékezés gyertyáit, máris a karácsonnyal találtuk szembe magunkat. Valahogy az az érzésem támadt, mintha siettetni akarnánk a folyamatot, hogy gyerünk már, jön a karácsony, igyekezz, nehogy lemaradj, vedd meg ezt, vedd meg azt, ne várd ki a végét, rohanjunk, essünk túl rajta… Az jutott eszembe, hogy vajon a rohanáson és sokszor az esztelen vásárláson túl idén lesz-e időnk kicsit jobban ráhangolódni az ünnepre, megérteni igazi lényegét? A napi rutin, a mókuskerékhez hasonló életünk megengedi-e azt számunkra, hogy időt szakítsunk a lelki ráhangolódásra, az elcsendesülésre, a várakozás szépségére? Hogy majd az ajándékokon túl egymásnak örülhessünk igazán? Hogy megöleljük, míg lehet szeretteinket, és elmondjuk nekik, mennyire szeretjük, vagy csak némán ülni, fogni egymás kezét és gyönyörködni a karácsonyfában. Ez már a második év, amely kicsit más, mint a többi, életünk korlátok közé szorult és olyan fordulatokat vett, amelyekre talán soha nem is számítottunk volna. Megtapasztaltuk, milyen az elszigetelődés, a magány, mikor a rutinos napi feladataink hirtelen elérhetetlenné váltak, hogy milyen, mikor nem tölthetünk kedvünkre időt barátainkkal, távolabbi szeretteinkkel, mert este tízre haza kell érni, és megtanultuk azt is, hogy elsősorban önmagunkra számíthatunk. Legyen hát más a karácsonyunk is, értékeljük át, és a megszokott rohanáson túl töltsük meg tartalommal. Lássuk meg egymás szemében a csillogást, értékeljük családunkat, barátainkat és mindazokat, akik által teljes az életünk. Ne essünk bele az ünnep előtti rohanás, a sütés, takarítás, a mindenkinek is megfelelni akarás csapdájába. Legyen időnk magunkra, és úgy készüljünk, hogy benne örömünket leljük. Meggyújtottuk már az elmúlt vasárnap az első adventi gyertyát, szívünk reménnyel telt meg. Elkezdődött hát a visszaszámlálás, de még mindig nem késő lassítani és úgy osztani be az időt, a napokat, hogy azok a meghitt várakozásról szóljanak.
Hadnagy Éva
