Érdeklődéssel, néha jó érzéssel (is), máskor csodálkozással, vegyes érzel­mekkel olvasgatom, esetleg hallgatom az életutakról szóló, „tollbamondott”, esetleg információs források alapján összeállított életút-beszámolókat. Örvendek, ha elődeink, kortársaink nemes cselekedeteit, munkáját, erkölcsös magatartását népszerűsítik, hozzák vissza a mába. Jó dolog azokra az atyánkfiaira emlékezni, akiket életükben éppen emberségük, gerinces viselkedésük miatt hallgattattak el, mellőztek, az anonimitás ködébe kényszerítettek. Jó dolog egyrészt legalább utólag – gyakran post mortem – a mába idézni az őket megillető tiszteletmegadás végett, az emlékezésért. Másrészt az ifjúság elé állítandó példa gyanánt is üdvös dolog ismerni és bemutatni véreinket, azokat, akik a magamutogatás helyett a rájuk erőltetett csendben tették dolgaikat, tettek bizonyságot az ősökhöz való hűségükről, a történelmi igazság győzelmébe vetett hitükről. Vegyes érzelmeket azok az írások keltenek bennem, amelyek nem tükrözik az igazságot, hivalkodók, de tiszteletlenek is olyan értelemben, hogy nincsenek tekintettel azokra a személyekre, akik „még élnek és emlékeznek” akkor is, ha mostanig hallgattak, és nem könyökükkel haladtak, hanem lábukon jártak. Az ilyenfajta törekvőknek idéznék egy latin közmondást: „Non semper, qui oculos clausos habet, dormitant.”, vagyis: „Nem mindig alszik, akinek a szeme be van csukva.” Id. Borsodi László,Csíkszereda