A Bőröndnaplónak ezt a részét ezelőtt egy órával lemondtam. Akkor úgy láttam, képtelen leszek megírni. Voltak gondolatfoszlányaim, ötleteim, és ott motoszkált bennem az elmúlt napok rengeteg élménye is, de az erőm, a gondolkozás fegyelme, a koncentrációs képességem nem működött. Az volt az érzésem, hogy hiábavaló volt az a két hét, amit külföldön töltöttem, itthon újra rám telepedik a gondoknak az az áradata, mely alól egy idő óta hiába próbálom kivonni magam, képtelen vagyok rá. Aztán amikor fölszusszantamforma, legalábbis a sürgető penzum nyomása alól, úgy éreztem, számot kell vetnem, elsősorban önmagammal, saját megküzdési (általam inkább megbirkózásinak nevezett) képességemmel, ami az utóbbi időben gyengébbnek bizonyult, mint amilyennek hittem. Egyenes bizonyítékaként annak, hogy még én is képes vagyok meglepetést szerezni saját magamnak. Pontosabban – mert az igazság valahol itt keresendő – lehet, hogy sosem tette ennyire és így próbára a sors ezt a tulajdonságomat, még akkor sem, ha az életkorfaktort leszámítjuk. Mert az is tény, hogy másképp viseljük el a dolgokat 20, 40 vagy 60 éves korunkban, mint ahogyan az is, hogy mást élünk meg gondnak, bajnak különböző életszakaszainkban. A pszichés ellenálló képességünk (mint minden képesség), a lelki rugalmasságunk, amit a szakma sokkal különlegesebben tud megfogalmazni, mikor rezilienciáról beszél, rendszerint jobban működik fiatalkorunkban. Az idők folyamán aztán beszűkülnek ezek a lehetőségeink, hisz lemerevedünk, miközben egyre érzékenyebbekké, sérülékenyebbekké válunk és működésbe lépnek a kialakított stratégiák, a szokások. Miközben ezeket szépen felidéztem magamban, számot vetettem azzal is, ami annyira nyomaszt. Egy részük marad, amíg anyám és a húgom, meg a családja konfliktusa marad. Ezt nem tudom letenni. Tehát együtt kell élnem vele. Mint ahogyan a családtagok betegségeivel is, és azzal, hogy a férjem néha ingázik a kórházak és otthonunk között. Vajon meg lehet tanulni, ki lehet alakítani olyan páncélt, melyen nem hatol át a másik – az anyád, a húgod – siráma, amelyről bár tudod, hogy ismétli önmagát, hogy saját döntéseinek a levét issza, hogy saját hibájából került abba a helyzetbe, amiben van, hogy egy tapodtat sem enged, nem változik, képtelen kompromisszumot kötni és csak a magáét fújja, mégis megérint. Meg lehet szokni a rettegést, amit társad ismétlődő szenvedése okoz? Még gyakorolnom kell. Mint ahogyan meg kell, vagy újra kell tanulnom – édesapám betegsége egyszer már kialakította ezt az attitűdöt –, hogy örülni kell annak, hogy most jól van, aztán holnap meglátjuk. Persze, nem lehet elhallgattatni a hangot, mely arra sarkall, hogy próbáljam meg rendezni a rendezhetetlent, megoldani a megoldhatatlant. És akkor még nem szóltam a mindegyre megjelenő bajokról, mint például a kovid. És most nem is akarok arról szólni, hogy az agyembólián átesett édesanyám most ebben szenved, miután a húgom, a férje, a kisebbik lánya már nagyjából kiheverte. De a kovid története, tudjuk, ennél sokkal több. Azt hiszem, rajtam most kezd kiütni az erre a történetre reagáló allergia. Bevallom, az elején nem értettem a pánikot, a hisztériát, a rettegést. Inkább csodálkoztam. Ez az értetlenségem és részben a csodálkozás is megmaradt bennem mai napig. Mint minden olyan helyzetre adott reakció, amelyet részben értek, vagy érteni vélek, de amelyre a legkülönfélébb emberek a legkülönfélébb reakciókat adják. Nem is tudom hirtelen, hogy van-e, ismerek-e még egy olyan jelenséget, amely ennyire sokféle és ellentmondásos véleményt váltott volna ki a legkülönbözőbb rétegekből. Igaz, rég nem volt vagy egyáltalán nem is volt olyan történés, mely mindannyiunkat érintsen, ebben a világban, amelyben pillanatok alatt minden információt elérhetünk és terjeszthetünk. Köztük a saját véleményünket is, a hőbörgéseinket, melyeket büntetlenül oszthatunk meg és szét a világhálón. És akkor megjelenik egy vírus. Amilyen talán még volt. Illetve egy víruscsalád volt-van, amelyből származhat. Egy vírus, amely terjed gyorsan az egész világon. Így lesz járvány, aztán világjárvány belőle: pandémia. Amit egyesek tudtak előre. Mások jelezték előre. Hm. Aztán kiderül, nem tudjuk, mi ez. Mindenki tudja, mi az. Nem tudjuk, hogyan terjed. Nem tudjuk, miért áll ellen az egyik és hal meg a másik. A betegség nem biztosít hosszú távú immunitást. Nem ismerjük a teljes hatásmechanizmusát. Nincs ellenszerünk. De vannak hívei. Vannak tagadói. Meg hirdetői. És hisztériakeltői. Sikerült háborús állapotokat teremtenie. Aztán lett oltás, de nincs antitest, mely sokáig hasson. És most vannak oltáspártiak és oltástagadók. Meg a megmondók. Meg a hibásak. És a bűnbakkeresők. Miután ellehetetlenítették a tanügyet, lejáratták az orvosokat, a politikusok köpönyegforgatásból és be nem tartott ígéretekből élnek, megtanultuk, megtanították, hogy nem deríthető ki az igazság, ezért nem is győzhet, hogy nincs szükség tudásra, különösen biztos tudásra, mert olyan nincs is, inkább hit kérdése minden vagy a teljes bizonytalanság, számon kérik a népen, az istenadta népen, miért nem követi az utasításokat? Miért nem hisz… kinek is? Az értelmiséginek? Aki lassan már nincs is, vagy aki van, az saját buborékában létezik? Aki a gyászjelentést propagandára használja, és most mindegy, hogy ezt oktatásnak, a nép ébresztésének, népnevelésnek vagy minek nevezzük. Aki megsüntette a minimális kegyeletet. Sokan meghaltak kovidfertőzésben vagy egyéb betegségben, mert embertelen módon, ágycsökkentés következtében, nem jutottak kezeléshez. Most újra ez a veszély fenyeget, elsősorban a helytelen egészségügyi politika, a politikum, a pénzemberek és az inkompetencia a felelős. Mindenhol a világon. Az egyének hozzáállása, a rendelkezések kikerülése, az oltásellenesség, többek között a (nem létező) egészségügyi nevelés, a kommunikáció és a média egy részének a csődje, a hiteltelenség diadala. Az egyén felelőssége létezik, de azért ne csak rajta kérjük számon minden/ki más hibáját. Ráadásul, nem lehet állandó félelemben élni. A félelmet is megszokod, mert a lélek élni akar, szabadon, a rettegés pedig épp ezt szünteti meg: elveszi a saját léted felett nehezen megszerzett kontrollt. Tombol a járvány. Mindenféle járvány. Ki tudja, ki hogyan kerül ki belőle? Azt mondják, más lesz ezután a világ. Vajon? Továbbra is emberek leszünk. A szó minden értelmében.

Albert Ildikó