Nem a hangfelvétel élteti tovább a népzenét

Pávai István Székelyudvarhelyen született, de több szállal kapcsolódik Csíkszeredához és Marosvásárhelyhez is. Jelenleg népi tánczenekutatóként budapesti felsőoktatási intézmények munkatársa, de dolgozott rádiós szerkesztőként is. Nemrég Csíkszeredában adott koncertet népzenei gyűjtéséből, és mint mondta, mindig szívesen tér ide vissza. Múltjáról, kutatásról és népzenéről beszélt Péter Ágnes kérdéseire válaszolva.

‒ A zene közelségében nőtt fel, már gyerekkorában, Székelykeresztúron megtanult játszani több hangszeren is. Gyerekként milyen hatással volt Önre a zene, és hogyan volt része a mindennapjainak?

‒ A beatkorszak idején még gyerekként kezdtem gitározni. Gimnazistakoromban már rockzenekarunk volt. Eredeti népzenével, néptánccal leginkább anyai nagyszüleimnél, Korondon találkoztam. Csodáltam a sóvidéki tánc virtuozitását, de nem gondoltam akkor, hogy később komolyabban is érdekelni fog ez a zene.

‒ Előbb zenetanári, majd zenetudományi szakon tanult a kolozsvári zeneakadémián, és érdeklődése a népzene felé fordult. Az egyetemi évek alatt milyen lehetőségek voltak a magyar népzene kutatására?

‒ A zenetudományi szakon a tanulmányaink román nyelven folytak, ezen belül viszont a zenefolklór és az etnomuzikológia tárgyakat jóval nagyobb óraszámban és több éven át oktatták, mint akár jelenleg a budapesti Zeneakadémián. Ez nemcsak a román folklór megismerésére volt jó lehetőség, hanem alapos általános folklorisztikai felkészültséget is adott. Gyűjteni Szenik Ilona folklórkörével jártam, és párhuzamosan magángyűjtésbe fogtam, de ennek költségei voltak, felszerelés kellett hozzá, és ezek behatárolták a gyűjtések ütemét, de azért elég szép eredményeket értem el, mire lediplomáztam.

‒ A népzenén belül mikor kezdett el érdeklődni a népi tánczene iránt? Mi ragadta meg a figyelmét?

‒ 1974-ben már eldöntöttem, hogy a Sóvidék népzenéjéről írom a diplomadolgozatomat. Emiatt nyáron Budapestre utaztam, hogy az ottani archívumokból szerezzem meg a korai sóvidéki gyűjtéseket. Ekkor ismertem meg Martin György néptánckutatót, aki azon túl, hogy segített ebben, több néptáncos szakkönyvet is ajándékozott nekem. A következő kiutazásomkor ismét felkerestem őt, és egy sor néptáncra vonatkozó kérdést intéztem hozzá. Látta, hogy elolvastam a táncos könyveket, s hogy a táncokkal kapcsolatosan terepismeretem is van. Ekkor javasolta, hogy szakosodjam a népi tánczene kutatására, mert azt csak olyan tudja szakszerűen végezni, aki mindkét területre rálát.
Folytatás a 10. oldalon

‒ Erdély-szerte több helyen járt már gyűjtőutakon. Mit vett észre, hogyan fogadták a tudományos, szakmai érdeklődést az adatközlők?

‒ A falusi embereket természetesen érdekli, hogy miért fárad hozzájuk egy városi ember egyszerű dalokat gyűjtögetni. A magyarázatnál sosem a tudományra hivatkoztam, hanem olyasmire, amit ők is érzékelhettek: arra, hogy a hagyomány már elmúlóban van, a fiatalok nem tudják a régi dalokat, akik tudják, azok sem éneklik már, így később nem marad semmilyen emlék arról, hogy milyen volt a falu régi élete ilyen szempontból. Ez az indok nekik is tetszik, mert természetes emberi vágy, hogy az elmúlás után emlékezzen ránk az utókor. Egyébként ez a gyűjtés egyik valós indoka, de ezen túl az archívumokban felhalmozott dallamkincs hiteles alapanyagot szolgáltat a tudományos kutatás és a folklórmozgalmak számára.

‒ Az egyetem elvégzése után Csíkszeredába helyezték, a Hargita Megyei Népi Alkotások Házába, zenei szakirányítóként, de ha lett volna választási lehetősége, akkor mihez kezdett volna az egyetemi évek után?

‒ Az egyetem után Kolozsváron szerettem volna maradni, mert ott éltek az erdélyi magyar népzenekutatók nagyjai, ott volt az akadémiai Folklórintézet, a Zeneakadémia folklórgyűjteménye, de a meghirdetett álláshelyek között nem volt olyan, amelyiket zenetudományi végzettséggel lehetett volna választani. Így kerültem Csíkszeredába, ahová első szakmai sikereim kötnek, s ahová a mai napig szívesen járok vissza.

‒ Miután Csíkszeredába került, Simó Jóskáékkal elindították a táncházmozgalmat, és a Barozda is ekkoriban alakult meg, a népzene pedig kiegészült a régizenével. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra, a későbbiekben szakmailag mennyire volt meghatározó mindaz, amit akkor létrehoztak?

‒ Előbb a Barozda alakult meg 1976 őszén, amikor Jóskával megtaláltuk Bokor Imrét prímásként és Györfi Erzsikét énekesként. A következő évben indítottuk az első székelyföldi táncházat Csíkszeredában. Bábáskodtunk a székelyudvarhelyi táncház és a Venyige együttes létrejötténél, tévé- és rádiófelvételeken együttműködtünk a kolozsvári táncházzal, Panek Katival, a Bodzafa együttessel. Sepsiszentgyörgyön akkor még nem volt táncház, az ottani fiatalok egy csapata mindig feljött vonattal a szeredaiba. Szerettük volna a táncházat mint új szórakozási formát szélesebb körben elterjeszteni. Ezért osztottuk meg a Barozdának felajánlott első hanglemezt négy másik együttessel. Ebben a munkában nagy segítségünkre volt akkor a bukaresti tévé magyar adása. Ennek két szerkesztőjével, Simonffy Katival és Csáky Zolival hoztuk létre a Kaláka-műsorokat, amelyek hatására újabb táncházak alakultak Erdély-szerte. Ezzel párhuzamosan kezdtünk régizenét is játszani a Barozdával, majd Miklóssy Vili muzeológus barátunkkal és Boros Zolival, a magyar adás szerkesztőjével beindítottuk a Csíkszeredai Régizene Fesztivált, aminek szintén nagy hatása volt, és szintén mozgalommá alakult.

‒ Egy interjúban azt mondta, hogy Önt a népzenei gyűjtés vezette a táncházhoz, nem pedig a táncházcsinálás a gyűjtéshez. Népi tánczenekutatóként mennyire áll közel Önhöz a (nép)táncolás?

‒ Nem vagyok táncos, de a csíkszeredai táncház kezdeteinél nem voltak olyan táncszakértők, akik az ott használatos táncrendeket ismerték volna. Szerencsére Zakariás Erzsébet, Pendzsi, egy magyarországi táborban megtanulta a Timár-módszert, amit Timár Sándor fejlesztett ki, s ami arra alkalmas, hogy táncban teljesen járatlanokat megtanítson arra, hogy végül anyanyelvi szinten ismerjék egy-egy vidék táncrendjét. Ezt tanultam meg én is, és így kezdetben rövid ideig én is tanítottam Pendzsivel széki táncot. 1980-ban, az első gyimesi táncháztáborban szintén együtt tanítottuk a gyimesi kettőst. A táncház révén még néhány vidék táncát megtanultam, de zenészként nem nagyon táncoltam, amikor már voltak, akik tanítsák a táncot. Annál többször gyűjtöttem táncot is a zene mellett, s így passzív módon bár, de részleteiben is átlátom a figuraanyagot, ha látok egy néptáncot.

‒ Nem maradt sokáig Csíkszeredában: 1980 után a Maros Művészegyüttes művészeti vezetője, majd igazgatója volt, aztán a Háromszék Táncegyüttes szakmai tanácsadója. Milyen alapelvek szerint irányította ezeket az együtteseket?

‒ 1981 őszén kerültem a Maros Művészegyütteshez. Előtte már néhány hónappal felajánlották az állást, de választ nem adtam azonnal. Nyáron ismét találkoztam Martin Györggyel, aki elvitt a budapesti Állami Népi Együtteshez, ahol éppen akkor vette át Timár Sándor a művészeti vezetést, s így lehetőség nyílt arra, hogy a táncházas tapasztalatok alapján közelebb kerüljön a színpadi néptánc az eredeti táncfolklórhoz. Martin támogatta ezt az irányzatot, s engem is arra biztatott, hogy vállaljam el a marosvásárhelyi állást. Természetesen nem képzeltem azt, hogy ettől kezdve a színpadon majd kizárólag a folklórt kell visszaadni a maga természetes formájában, de úgy gondoltam, van annyira értékes és érdekes az eredeti folklór, hogy a lényegének átalakítása nélkül is színpadra lehessen vinni. Egy olyan közönség, amelyik ismeri a táncok eredeti formáját, jobban meg tudja érteni a komplexebb feldolgozások vagy a néptánc alapú táncszínház produkcióit is. A Háromszék Táncegyüttesnél Könczei Árpi képviselte ezt az irányzatot, és ő eleve tudományos tanácsadást várt tőlem az eredeti táncok színpadra viteléhez.

‒ 1990 után zenei szerkesztője lett a Marosvásárhelyi Rádiónak. Hogyan kapcsolódik a rádiós karrier az addigi munkásságához?

‒ Még Kolozsváron népzenei szerkesztője voltam egy darabig a Visszhang diákrádiónak. A nyolcvanas évek elején külsősként szerkesztettem a Táncházmuzsika sorozatot a Marosvásárhelyi Rádióban, míg 1985-ben be nem tiltották a területi rádióadásokat. A diktatúra legnehezebb éveiben egyre inkább ellehetetlenült a munka a Maros Művészegyüttesnél is. A székelykeresztúri múzeumban próbáltam kutatással jobban összefüggő munkát keresni, de nem kaptam lehetőséget. A rendszerváltás után az újraindult Marosvásárhelyi Rádióban sokan segítettünk be külsősként. Hamar kiderült, hogy szükség lenne ott rám belső munkatársként, így váltottam. Nagyon szerettem ezt a munkát, lehet, hogy nem végeztem rosszul, mert hamarosan osztályvezetőnek is kineveztek. De hivatásomnak továbbra is a népzenekutatást tartottam.
‒ Azután, hogy Budapesten kezdett dolgozni ‒ a Néprajzi Múzeumban, az MTA Zenetudományi Intézetében, később a Hagyományok Házában, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen ‒, végre igazán nekifoghatott az igazi népi tánczenei kutatómunkának. Lehet azt mondani, hogy végre beteljesült az álma, és azt csinálhatta, amit mindig is szeretett volna? Ha lehetősége lett volna Romániában végezni ilyen munkát, akkor itthon maradt volna?

‒ 1992-ben ajánlottak muzeológusi állást a budapesti Néprajzi Múzeumban, és azért kerültem oda csak 1994 tavaszán, mert hittem abban, hogy itthon is találok olyan intézményt, ahol főállásban népzenét kutathatok. De sajnos sem a kolozsvári Folklórintézetben, sem a marosvásárhelyi akadémiai fiókintézményben nem volt erre fogadókészség, és más új kutatóintézet sem jött létre, amiben egy darabig reménykedtem. Saját népi tánczenei kutatásaim Budapesten is lassabban haladtak, mint ahogy szerettem volna. De ez a saját döntésem volt. Lehetőségem nyílt ugyanis kiadni egykori tanáraim, Jagamas János és Szenik Ilona teljes népzenei gyűjteményét, további erdélyi és moldvai kiadványokat Demény Piroska, Kallós Zoltán, Horváth István, Szabó Csaba, Seres András gyűjtéseiből, ami többéves munkámba került.

‒ Utolsó kérdésem következik: mit gondol, lejárt-e a népzene ideje? Úgy él-e még a népzene, ahogyan évtizedekkel korábban élt a falvakban? Eredményes-e a táncházak, zenei kutatók, zenészek munkája a népzene éltetésében, használatában, vagy inkább konzerválják a hagyományokat?

‒ A népzene eredeti környezetében már nem él, csupán töredékei maradnak meg itt-ott ideig-óráig. A terepkutatás során készült felvételek nem magát a népzenét rögzítik, hanem annak pillanatnyi megnyilvánulásait. Ahogy a fényképek nem tudnak minket tovább éltetni, úgy a hangfelvételek sem a népzenét. A táncház, a színpadi néptánc a városi kultúrába integrálja a folklór összegyűjtött elemeinek egy részét. Ez sem a népzene továbbéltetéséről szól. A hagyományozás pedig működő társadalmi folyamat, nem konzerválható.

: an accessible web community