kevés felhő
tiszta égbolt
Negyvenéves a Jöjjön velünk! mozgalom
A Hargita napilap 1979. január 26-i számában látott napvilágot először a felhívás: Jöjjön velünk más tájak, sebes folyású patakok mellé, kéklő hegyek tetejéről tekinteni le, együtt futni a rohanó patakokkal barna-zöld dombok alján. Ismeretlen falvakat, életmegnyilvánulásokat látni, új hangokban, meg nem szokott formákban gyönyörködni. A kultúrtörténeti jelentőséggel is bíró mozgalom kezdeteire Beder Tibor emlékezik.
Először csak tizenöten jöttek. De ahogy teltek a hetek, hónapok, egyre többen cserélték fel az elegáns bőröndöt az egyszerű hátizsákkal. A lakásokból az erdőbe indultak, ahol nincsenek bömbölő rádióval és televízióval rendelkező szomszédok, ahol az égen csodálatos színjáték zajlik, ahol a fák között egy pillanatra láthatnak vadállatokat, ahol a rét tele van a föld mosolyával, a szebbnél szebb virágokkal.
A Jöjjön velünk! közel kilenc évében (8 év és 9 hónap) 11 239 kilométert gyalogoltunk. Hegyre föl, völgybe le, napon és esőben, hideg télben és meleg nyáron, gyalog és sítalpakon, férfiak és nők, fiúk és lányok, idősek és fiatalok, összesen 13 279-en. Ismeretségek születtek, barátságok szövődtek, és a túratársakkal a munkahelyen és azon kívül is szívesen találkoztak. A túrákon jöttek rá, milyen is az ember, amikor otthoni szerepéből pillangóvá válik. Milyen sokszínű a világ s benne az ember, milyen eredeti humora van Pityunak, milyen jó a nótás kedvű Pomjanek Bélával együtt lenni, milyen elragadó volt szélkabátjában Török Ildikó, aki a túrán talált rá élettársára, Gotthárd János topográfusra, aki mellesleg nem csak a szép tájakat nézte meg magának.
Nem utolsósorban, hogy mennyit lehet tanulni rövid idő alatt. Arra is rájöttek, hogy öreg természetjáró nincs, csak öreg hegyek.
Az örökifjú Panni néni az ifjúság lendületével vette birtokába a tájat, és arra figyelmeztetett, hogy érett ésszel óvjuk pusztuló ritkaságainkat. Figyelő szeme az égiek birodalmából azóta is jóságosan figyelmeztet.
Hol van már az a világ, amikor, aki ahol született, ott is halt meg. Voltak régen olyan öregek, akik nem lépték át megyéjük, sőt falujuk határát, legfeljebb a közeli nagyobb faluig vagy városig gyalogoltak vagy szekereztek a vásárok alkalmával. Az is egy fél évre való élményt adott. Fénya József, aki azóta az egek útjait járja több ezer kilométeres gyalogútjával, egy vármegye lakosságának szolgáltathatott volna élményanyagot és kora Odüsszeuszává válhatott volna.
Az évek folyamán egyre több túrázó előtt tárult fel mindaz, ami talán eddig hiányzott életükből: a csúcsok távlata s a csend birodalma.
A sok ezer kilométert kitevő túrautak keresztül-kasul behálózták Hargita megye hegyvonulatait, de jutott belőle a környező megyékre is, le egészen a Királykőig. A csúcsok felé tartva és feljutva azok tetejére, sok ezerszer szállt a tekintet minden utak kiinduló és visszatérő helyére, az otthon melege felé. Idő teltével pedig sok-sok érzelmi szál erősítette a szülőföldhöz való kötődést. Lassan meggyőződéssé vált, hogy amíg a földön fő terem és fa nő, az égen csillag ragyog és süt a Nap, ez a föld a miénk marad.
A kommunista hatalom már kezdettől fogva rossz szemmel tekintett a Jöjjön velünk! mozgalomra. Több alkalommal is berendeltek az állambiztonságra, ahol „elbeszélgettek” velem, de hagyták, hogy működjön. Damoklész kardja azonban mindvégig a fejünk felett lebegett. 1987 májusában volt az első hivatalos beavatkozás, amikor a megyei pártbizottság első titkára, Costea elvtárs utasítására a Csukás-hegységben tervezett túrát megtiltották. Ezt követően a Hargita napilap újonnan kinevezett főszerkesztője nem vállalta a minden pénteken és szombaton megjelenő túraismertetők és élménybeszámolók közlését. Az újraközlésre csak akkor kerülhetett sor, ha azt a román újságban is közzétesszük. Pártutasításra különbizottságot hoztak létre a megyei sporttanácsnál a Jöjjön velünk! „működtetésére”. Az utolsó túrát 1987. szeptember 26–27-én Fénya József túratársunk vezette. A következő túrára már nem kerülhetett sor. A hatalom végleg megszüntette a Jöjjön velünk! mozgalmat. Hatását, melyet a lelkek építésében eredményezett, nem tudta kitörölni. Tevékenységét napjainkban az Erdélyi Kárpát-Egyesület csíkszéki szakosztálya és a csíkszeredai Gentiana Természetjáró Egyesület folytatja.
A Jöjjön velünk! hangulatát, érzelmi telítettségét az akkor megjelent élménybeszámolók sokasága tükrözi a legjobban. Következzen hát két korábbi élménybeszámolóm.
Először csak tizenöten jöttek. De ahogy teltek a hetek, hónapok, egyre többen cserélték fel az elegáns bőröndöt az egyszerű hátizsákkal. A lakásokból az erdőbe indultak, ahol nincsenek bömbölő rádióval és televízióval rendelkező szomszédok, ahol az égen csodálatos színjáték zajlik, ahol a fák között egy pillanatra láthatnak vadállatokat, ahol a rét tele van a föld mosolyával, a szebbnél szebb virágokkal.
A Jöjjön velünk! közel kilenc évében (8 év és 9 hónap) 11 239 kilométert gyalogoltunk. Hegyre föl, völgybe le, napon és esőben, hideg télben és meleg nyáron, gyalog és sítalpakon, férfiak és nők, fiúk és lányok, idősek és fiatalok, összesen 13 279-en. Ismeretségek születtek, barátságok szövődtek, és a túratársakkal a munkahelyen és azon kívül is szívesen találkoztak. A túrákon jöttek rá, milyen is az ember, amikor otthoni szerepéből pillangóvá válik. Milyen sokszínű a világ s benne az ember, milyen eredeti humora van Pityunak, milyen jó a nótás kedvű Pomjanek Bélával együtt lenni, milyen elragadó volt szélkabátjában Török Ildikó, aki a túrán talált rá élettársára, Gotthárd János topográfusra, aki mellesleg nem csak a szép tájakat nézte meg magának.
Nem utolsósorban, hogy mennyit lehet tanulni rövid idő alatt. Arra is rájöttek, hogy öreg természetjáró nincs, csak öreg hegyek.
Az örökifjú Panni néni az ifjúság lendületével vette birtokába a tájat, és arra figyelmeztetett, hogy érett ésszel óvjuk pusztuló ritkaságainkat. Figyelő szeme az égiek birodalmából azóta is jóságosan figyelmeztet.
Hol van már az a világ, amikor, aki ahol született, ott is halt meg. Voltak régen olyan öregek, akik nem lépték át megyéjük, sőt falujuk határát, legfeljebb a közeli nagyobb faluig vagy városig gyalogoltak vagy szekereztek a vásárok alkalmával. Az is egy fél évre való élményt adott. Fénya József, aki azóta az egek útjait járja több ezer kilométeres gyalogútjával, egy vármegye lakosságának szolgáltathatott volna élményanyagot és kora Odüsszeuszává válhatott volna.
Az évek folyamán egyre több túrázó előtt tárult fel mindaz, ami talán eddig hiányzott életükből: a csúcsok távlata s a csend birodalma.
A sok ezer kilométert kitevő túrautak keresztül-kasul behálózták Hargita megye hegyvonulatait, de jutott belőle a környező megyékre is, le egészen a Királykőig. A csúcsok felé tartva és feljutva azok tetejére, sok ezerszer szállt a tekintet minden utak kiinduló és visszatérő helyére, az otthon melege felé. Idő teltével pedig sok-sok érzelmi szál erősítette a szülőföldhöz való kötődést. Lassan meggyőződéssé vált, hogy amíg a földön fő terem és fa nő, az égen csillag ragyog és süt a Nap, ez a föld a miénk marad.
A kommunista hatalom már kezdettől fogva rossz szemmel tekintett a Jöjjön velünk! mozgalomra. Több alkalommal is berendeltek az állambiztonságra, ahol „elbeszélgettek” velem, de hagyták, hogy működjön. Damoklész kardja azonban mindvégig a fejünk felett lebegett. 1987 májusában volt az első hivatalos beavatkozás, amikor a megyei pártbizottság első titkára, Costea elvtárs utasítására a Csukás-hegységben tervezett túrát megtiltották. Ezt követően a Hargita napilap újonnan kinevezett főszerkesztője nem vállalta a minden pénteken és szombaton megjelenő túraismertetők és élménybeszámolók közlését. Az újraközlésre csak akkor kerülhetett sor, ha azt a román újságban is közzétesszük. Pártutasításra különbizottságot hoztak létre a megyei sporttanácsnál a Jöjjön velünk! „működtetésére”. Az utolsó túrát 1987. szeptember 26–27-én Fénya József túratársunk vezette. A következő túrára már nem kerülhetett sor. A hatalom végleg megszüntette a Jöjjön velünk! mozgalmat. Hatását, melyet a lelkek építésében eredményezett, nem tudta kitörölni. Tevékenységét napjainkban az Erdélyi Kárpát-Egyesület csíkszéki szakosztálya és a csíkszeredai Gentiana Természetjáró Egyesület folytatja.
A Jöjjön velünk! hangulatát, érzelmi telítettségét az akkor megjelent élménybeszámolók sokasága tükrözi a legjobban. Következzen hát két korábbi élménybeszámolóm.
Nekem a mozgás nem hiányzik
Én annyit dolgozom mindennap, hogy nekem a mozgás nem hiányzik. Az a rengeteg állat, amit gondoznom kell, az a sok fa, amit haza kell hordanom az erdőből, az mind mozgást jelent. Mert ugyebár mindent csak munkával lehet elérni. De valahogy a hegyek között jobban érzem magam. Már negyedszer vagyok itt, s most erre a túrára a feleségemet is elhoztam. Nincs nekünk hátizsákunk, felszerelésünk. Csak úgy jöttünk ide, ahogy otthon is járni szoktunk. Lássa, a feleségem nagykabátban jött el, a disznóköltséget is egy szotyorban hozta el. Én meg ezt a nagy házikenyeret cipeltem ide. Jólesik ez itt kint, különösen ha annyian körbeállják, mint most. Mert jó dolog adni, de kapni is. Mert én sokat kaptam itt. A sok ismerős, akik egyből maguk közé fogadtak, s a tudományt, amit itt lehet hallani. Mert a társaság hozza, hogy az ember társak után kívánkozik. Hát ezért szeretem a Jöjjön velünk!-et. Éppen időm legyen, és máskor is eljövök ide.
Hát rég nem láttam ennyi híres embert egy helyen – mondja Hirni József újtusnádi túratárs, miközben komótosan letelepedik feleségével együtt a Tusnádfürdőről kiinduló személyvonat ülésére. Mert nem kell feltalálónak lennie az embernek, hogy híres legyen – fűzi tovább a gondolatot.
Itt van, teszem azt, Fénya József nyugdíjas szabómester, aki ösvényt vert a hegyeken, annyit gyalogolt. Hét év alatt, amióta létezik a Jöjjön velünk!, háromszáz napot volt túrán. Ha átlagosan 20 kilométert számítok egy napra, ez akkor is kitesz 6000 kilométert. Még elgondolni is sok ez az irdatlan hosszú út.
S hányszor érte az eső, fújta a szél, nem is beszélve a hidegről és a fagyról, ő mégis ment, s most az első a túrázók között. Vagy vegyük Daradics Annát, Panni nénit, ahogyan mi nevezzük. A hetvenötön már túl van, de a sílécét még felköti a túrán. Hát nem híres ember az ilyen? Mondják, hogy azok, akiknek a neve fennmaradt, az emberiségnek tettek ilyen vagy olyan szolgálatot. Hát ilyen szolgálat a Jóska bácsié, meg a Panni nénié is. Mennyivel másképpen látja az ember a nyugdíjaséveket, őket figyelve. Mert amíg él, mozog és létezik az ember, ne hagyja magát. Ezt tanultam én tőlük.
Ott vannak aztán a fiatalok, akik a heti munka után kint a hegyekben keresik a felfrissülést, s akik ebben az évben a legtöbbet gyalogoltak. Mint Imre István, a megyei postahivataltól, Tankó Zoltán, Kovács Sándor és a gyergyószentmiklósi Miklós Anna Mária. Mennyivel másképp nézi az ilyen ember az erdőt, az állatokat és a mezőn dolgozó embereket.
Nehogy elfelejtsem a túravezetőket. Sipos Gyárfásnak családja van, gyermekei, naponta 30 kilométerre jár el a munkába, s mégis jutott rá nyolc vasárnapja, hogy elvezesse a túrázókat olyan helyekre, amelyet csak ő ismer. Pomjanek Béla iskolaigazgató Taplocán, Bartha Gizella tanárnő az Építészeti Líceumban. S mégis hat alkalommal cserélték fel a gyereksereget a felnőttekével. Pupák László gyergyószentmiklósi munkásember, alpinista, ugyancsak hatszor vezette a társaságot a Békás-szoros rengetegébe. Pásztohy Zoltán és Zsigmond Enikő geológusmérnökök a sok terepezés mellett is találtak időt a túravezetésre. Vagy vegyük Gotthárd T. János topográfust, a Jöjjön velünk! házi térképészét. Eddig már egy atlaszra való térképet rajzolt a túrákra.
Ezek mind olyan emberek, akik sohasem azt nézik, hogy mennyit tegyenek félre a fizetésükből, ők azt példázzák, hogy nem csupán pénzért dolgozik az ember. Még elgondolni is rossz, hogy mi lenne ebből a világból, ha csak a maguk hasznára tennénk mindent.
Most, hogy a vonat közeledik Újtusnádra, azt kívánom – s ezt tolmácsolja a túrázóknak is –, sok ilyen ember legyen és ne csak itt. Aztán keressen fel, ha erre jár, mondják búcsúzóul – miközben lekászolódnak a vonatról. (1984 decembere)
Csak azt bánom
Hát én ilyen jól sohasem éreztem magam, mint most ezen a túrán – mondja Schulleri József, miközben egyet igazit a hátizsákján. Nem magas, szinte törékeny alkatú, csak nagy bajusza komolyítja fiatal arcát. Első látásra el sem hinné az ember, hogy hét közben irdatlan nagy gépet mozgat, amellyel nagytömegű földet emel át egyik helyről a másikra. Ahogy mondta, ő egyszerű buldózeres, ahová nem annyira az erő, mint ügyesség kell.
Azelőtt is szerettem kirándulni járni – folytatja tovább –, mert ugye egész héten a gépen ülök, jót tesz egy kis mozgás. De azokon a kirándulásokon csak az első tisztásig jutottam el, aztán egész nap ittunk meg ettünk a barátaimmal.
Másnap még fáradtabb voltam, mint azelőtt.
Hát ez egészen más. Itt minden alkalommal máshová megy az ember, és a cél nem az evés meg az ivás, hanem az egészséges kikapcsolódás. Meg aztán itt sokat lehet tanulni. És itt van a sok kedves ismerős, akik egyből maguk közé fogadtak. Csak azt bánom, hogy nem jöttem hamarabb a Jöjjön velünk!-ösök közé. Most látom, mi mindentől maradtam el. De hogy ez a jövőben is tovább folytatódik. 1987 végén én is ott szeretnék lenni az éltúrázók között, akárcsak Imreh István, Miklós Anna Mária meg Fénya Jóska bácsi, akik a legtöbbet túráztak 1986-ban. Mondtam is a feleségemnek, hogy a jövőben mi is ösvényt verünk a hegyeken. Csak már indulna be minél hamarabb a következő évi Jöjjön velünk! – fejezi be mondókáját.
Január közepétől kilencedik évbe lép a Jöjjön velünk!. Ettől kezdve aztán kedvére túrázhat Schulleri József is, becenevén Jocó. Reméljük, hajdani barátai is csatlakoznak hozzá. (1986 decembere)
.jpg)
