Nagyregény négy percben
Rózsika néni kapál a kertben. Beköszönök. Visszaköszön, és egy pillanatra abbahagyja. „Most volt elsőáldozó a kis dédunokám. Torinóban. A drága kicsi angyal! – mondja, pedig nem is kérdeztem. Ő ilyen, egyébként Kotkot Rózsi a „mellékneve”. Hogy tartják a kapcsolatot? – kérdem, mert tudom, hogy a veje román ember, s a néni nem nagyon beszéli ezt az értékesebb állami nyelvet, hiszen világéletében a faluban élt, ahol nem kellett túlságosan törnie magát, hogy bővítse szókincsét. „Az unokavejem a NATO-nak dolgozik, azokot a rakétákot őrizik, s szerelik.” Nem tudom, hogy milyen funkcióban lehet, s kicsoda ez a derék férfiú, akivel soha nem találkoztam, s azt sem, hogy miféle rakéták. A lánya, akit emleget, egyébként kortársam, egyazon osztályba jártunk pár évig, de őt sem láttam vagy tizenöt éve. Néha egy közösségi oldalon váltunk pár mondatot. Ünnepekkor vagy születés-, esetleg névnapjaink alkalmával. „Ők otthon románul beszélnek – folytatódik a történet –, de a fiatalok már inkább angolul s néha olaszul.” Érti-e, Rózsika néni? – kockáztatok meg egy kérdést ebben a modern családi Bábelben. „Szkájpon tartjuk a kapcsolatot. Fordítanak nekem, a leányom perfekt román, s újabban az angol is megyeget neki.” Megnyugtat a néni, annak ellenére, hogy másfél nemzedék alatt, ahajt negyven év alatt kétszer cserélt nyelvet és hazát a családja egy része, viszonylag jól mennek a dolgok. Pénz van. És nyilvánvaló az utazás szabadsága… Alig telt el négy perc e beszélgetés során. Közben Rózsika néni új sort kezd. Legalább negyven éve ott látom időnként a kis kertben. Mintha megállt volna az idő. Pedig nem.
Simó Márton