Tusnádfürdő sokkal régebbi település, mint ahogy borvízforrásainak, mofettáinak használata alapján hinnénk. Területén az ősidőkből származó kerámiatárgyak kerültek elő, amelyek azt bizonyítják, hogy már Krisztus előtt a II. században is lakott hely volt. Találtak a római hódítás idejéből származó pénzérméket, a Bene-völgyben egy kőbalta került elő, a történészek szerint a csiszoltkő-korszakból vagy a bronzkorból származik. A helység első írásos említése 1732-ből való, ásványvizeinek gyógyhatása 1842 óta ismert. A hasznosítás érdekében a négy település – Tusnád, Csíkverebes, Csíkkozmás és Lázárfalva – közbirtokosságai fogtak össze, 1845-ben részvénytársaságot alapítva, és bérbe adták a fürdőt gróf Mikes Benedeknek, az ő nevét viseli az egyik forrás. Néhány év alatt Tusnádfürdő üdülőteleppé alakult, Orbán Balázs Erdély gyöngyszemének nevezte írásában. 1968-ban városi rangra emelték a települést, s ezzel véget ért a legendák kora. [caption id="attachment_94211" align="aligncenter" width="400"] Az 1902-es tusnádi székely kongresszus szervezői Fotó: transindex[/caption] Tusnádfürdőn történt, a Székely kongresszus idején, 117 évvel ezelőtt, csúcsidényben az eset. Az akkori idők egyik legszebb és leglátogatottabb fürdőhelyén azokban a napokban minden korábbinál díszesebb társaság gyűlt össze, a kongresszusra érkezett vendégseregben többek között 27 országgyűlési képviselő, 5 főispán, számos minisztériumi tisztségviselő is jelen volt. A nagyon komoly tanácskozások mellett a kongresszus első napján, augusztus 28-án ifjúsági bált rendeztek, másnapra a fürdőigazgatóság nagyszabású tombolajátékot helyezett kilátásba. A kongresszusi küldöttek nagyon sok tombolajegyet vásároltak, számolt be a Csíki Lapok szeptember 3-án. Minden jól ment, egészen a húzás megkezdéséig. Amint a rendezőség a nyertes számokat kezdte kikiáltani, mégpedig magyarul, két regáti román zsidó követelni kezdte, hogy vagy kiáltsák ki németül is a számokat, vagy adják vissza a pénzüket. Amint elhangzott az első német szó, felzúdult az egész közösség, s olyan éktelen kiabálás, fütyülés és dörömbölés kezdődött, hogy a játékot félbe kellett szakítani. Egy debreceni úr kirohant a fedett sétányra, s az ott nyugodtan vacsorázó közönségnek számolt be hangos szóval a teremben történtekről, mondván, hogy magyar fürdőn ezt a sértést nem lehet eltűrni. A hazafias lelkesültségtől elragadott urat meghallgatták, de senki nem mutatott hajlandóságot arra, hogy a német szót követelőket meglincselje vagy az igazgatóságot elűzze. A rendezőség azzal vetett véget az általános felháborodásnak, hogy a jegyek árát visszaadta. A közönség lassan eloszlott, a debreceni úr pedig mosolygott, hogy mégiscsak neki van igaza, s nem a németnek. Ismerni kell az ilyen és ehhez hasonló történeteket, ugyanis ezek is múltunk részét képezik. Ismeretük nélkül a következő nemzedék lenne szegényebb, érezné magát gyökértelennek. Darvas Dezsőné, Marika néni, Tusnádfürdő