Egyszerűen nem értettem, hogy miért színezi sok ismerősöm szivárványszínűre a saját arcképét a közösségi oldalon. Azt hittem, valami új divat, ami éppen hódít, de mikor napról napra egyre többen díszelegtek színesen a számítógépem képernyőjén, már kezdett derengeni, hogy mégis jelenthet mindez valamit. És hogy ne halljak meg bután, rákérdeztem. Választ is kaptam valakitől. Íme: „Szivárvány lobogó alatt örülök más sokszínű ismerőssel, vagy nem ismerőssel együtt annak, hogy Amerika minden államában házasodhatnak a homoszexuális párok.” Valahogy úgy vagyok vele, hogy bizonyos időközönként, akaratom ellenére szembejönnek, „megkeresnek” engem bizonyos kérdések, témák, történések. Alighogy megkaptam a fenti választ a szivárványos kérdésemre, még igazából időm sem volt megfogalmazni, hogy én mit gondolok erről, máris jött a másik hír: egy stockholmi óvodában újítást vezettek be: többé senki nem kisfiúzhatja vagy kislányozhatja le társait, az óvó nénik és óvó bácsik sem szólíthatják úgy a gyerekeket, hogy a megszólítás bármilyen utalást is tartalmazzon a csemete nemére vonatkozóan. Mindezzel az a céljuk, hogy megszüntessék a nemek közötti különbségeket és a nemekkel kapcsolatos előítéleteket, illetve ily módon lázadnak a fix társadalmi szerepek ellen. A hír azt is megemlíti, hogy mindez Svédországban, a világ „legegyenlőbbnek” tartott országában történik. Mondom, akaratom ellenére belebotlom időnként témákba. Mert alighogy elolvasom a fenti hírt, szintén a közösségi oldalon megszólít egy volt újságíró-kollégám, aki egy ideje Németországban keresi a mindennapit. A szokásos hogyvagytok-jólvagyunk kör után már mondja is, hogy kapja a kiképzést rendesen, munkaadója filmrendező lévén, rendszeresen kapcsolatba kerül saját nemükhöz vonzódó személyekkel, úgyhogy neki ebben már semmi új nincs. Az viszont nagyon kiverte a biztosítékot nála, mikor megtudta, hogy arrafelé úgynevezett „állatbordélyházak” is működnek, ahová olyan egyének járnak, akik az állatokat „szeretik”. És most, miután ezen „intézmények” bezárását kezdeményező törvénytervezetet nyújtott be egy honatya a német törvényhozásba, az „állatszeretők” utcára vonultak, és tüntetve követelik a jogaikat. Mi a gondom mindezzel? – tettem fel magamnak a kérdést, amikor már elegem lett abból, hogy mind ilyen jellegű hírekkel szembesülök az utóbbi napokban, és tapasztalom, hogy nem jó érzések azok, amelyek ezek kapcsán kialakulnak bennem. Homofób lennék? Intoleráns? Maradi? Diszkrimináló? Mert körülbelül ezeket a jelzőket kapták a színesre mázolt portréval virítóktól azok, akik a témával kapcsolatos nemtetszésüket próbálták így vagy úgy kifejezni. De nem. Én nem vagyok sem homofób, sem intoleráns, sem diszkriminatív. Legalábbis nem tartom annak magam. Nekem csak az a bajom mindezzel, hogy deviáns viselkedésmódokat a mai társadalom lassan egyenértékűvé tesz a hagyományosan elfogadott normákkal. Nekem nincs bajom azzal, hogy valaki saját neméhez vonzódik, bajom van viszont a magamutogató felvonulásokkal, és bajom van azzal, hogyha a társadalom azt mondja: ez épp olyan normális, épp olyan rendjén való, mint egy nő és egy férfi házassága. Nekem bajom van azzal, ha valakik az utcára vonulnak azért, mert úgy gondolják, joguk van állatot szeretni. Hát tőlem lehet szeretni, de nehogy már ez is elfogadott társadalmi norma legyen. Mint ahogy ne legyen elfogadott az, hogy a kislány nem lehet kislány, a kisfiú nem lehet kisfiú, mert az egyenjogúság nevében a társadalom ezt megkülönböztetésnek ítéli meg. És még tudják, mi a bajom? Ebben a fene nagy liberális világban az ember szoruló gyomorral kell elmondja, leírja, hogy neki mindezzel baja van, hogy ő a hagyományos értékrend híve. Mert akkor azonnal jönnek a jelzők, megkapja, hogy homofób, intoleráns, diszkriminatív meg maradi. Na, ezt az utóbbit még én is bevállalom. Mert ha a modernség a devianciák társadalmi normákként való elfogadását jelenti, akkor én inkább nem is akarok modern lenni. Forró-Erős Gyöngyi