borús égbolt
Mire jó nekünk a múlt?
Éppen azon gondolkodtam, hogy vajon miről is értekezhetnék, ha már egyszer rajtam a sor villanásügyileg, amikor eszembe jutott a múlt hétvégi várostörténeti konferencia. Megvan! Ez jó lesz. No nem önmagában az esemény, hanem a személyes viszonyunk a múlthoz, ahogy emlékszünk vagy sem a régi eseményekre. Bár egy médiaipari szakmunkásnak nem egyszerű tudósítania egy olyan eseményről, amely a múltról szól – hiszen az újságnak a jelenről, az itt és mostról kell szólnia –, de meg kell vallanom, az ott elhangzottak olykor kifejezetten szórakoztattak. Nem véletlenül, ugyanis a hétvégi konferencia előadásaiban sok érdekesség, kuriózum hangzott el, annak dacára, hogy az akadémikus előírások meglehetősen szigorú kereteket szabnak az előadóknak. Friedrich Wilhelm Nietzsche A történelem hasznáról és káráról című művét a következő Goethe-idézettel kezdi: „Számomra egyébként minden gyűlöletes, ami csupán oktat, anélkül, hogy cselekvőképességemet gyarapítaná vagy közvetlenül élénkebbé tenné.” Önkéntelenül is ez jutott eszembe, ugyanis a konferencia végén az volt a határozott érzésem, hogy sokkal jobban értem Csíkszeredát, mint annak előtte. Ha pedig az ember ért valamit, azzal a cselekvőképessége is gyarapodott. Természetesen az elképesztően sok adatból vajmi keveset jegyeztem meg, de annál inkább megmaradtak azok az előadásrészletek, amelyek eleink emberi mivoltáról szóltak. Ezt hiányoltam annak idején a történelemoktatásból. A tankönyvek tele voltak száraz adatokkal és többnyire csak a háborúkról, forradalmakról szóltak. De szinte egy szó sem esett arról, hogy hogyan éltek őseink a hétköznapokban, mivel töltötték a szabadidejüket, mikor nevettek vagy mikor sírtak. Valahogy mindig elsikkadtak a történelem emberi, vagy Nietzschénél maradva, túlságosan is emberi vonatkozásai. Pedig a múlt ismeretének pontosan ez lehetne az igazi haszna: ténylegesen tanulhatnánk őseink tévedéseiből és a magunk hasznára fordíthatnánk azt, amit jól csináltak. Mert hiába változik állandóan a világ, az emberi természet ugyanolyan marad…
Kiss Előd-Gergely
