Mi lenne, ha a családok, párok körbeülnék a vacsoraasztalt az ünnepek közeledtével, és megpróbálnák megfogalmazni és meghallgatni, hogy kinek mit jelent a karácsony, kinek milyen igényei vannak az ünnep eltöltése kapcsán, mi az, ami kellemetlen, fárasztó, röviden fogalmazva: ki hogyan szeretne ünnepelni? És mivel nem vagyunk egyformák, mi lenne, ha meg tudnák alkotni azt a közös minimumot, ami ahhoz kell, hogy a pár, a család minden tagja jól érezze magát és feltöltődve folytassa majd az ünnep után a megszokott életét? Ezen törtem a fejem a napokban, miközben konstatáltam, hogy talán nincs még egy olyan ünnep, amihez annyi egymásnak ellentmondó, egymást gyakran kioltó nézet, szokás, elvárás, divat és tartalom kötődne, mint amennyi a karácsonyhoz tapad. Eltekintenék most az ünnep vallásos vetületétől, maradnék a „profán” karácsonynál. Amiről ugyebár azt hangoztatjuk, hogy a szeretet ünnepe, de az előkészületek stresszébe belefullad az ember, annyi kipipálandó feladat hárul így decemberben nőre (főleg) és férfira, miközben dolgozni kell, szereplőruhát vasalni, év végi munkahelyi összejövetelre rohanni, takarítani, megtervezni, listát írni, vásárolni, hogy épp a szeretet kifejezésére nem jut idő és érzelmi kapacitás. Hangoztatjuk, hogy a befelé fordulás, az elcsendesülés ünnepe a karácsony, és eközben várjuk és elvárjuk, hogy programok özönével szórakoztassanak, legyen karácsonyi vásár, koncert és előadás, villogjon a fény mindenütt, másszon a falon a Mikulás, szóljon a lásztkrisztmösz… Az öröm és a család ünnepe is a karácsony, de szerintem ritkán van annyi veszekedés, duzzogás, sértődés, összecsapás a családokban, mint az évnek ebben az időszakában. A külsőségek és a fogyasztás őrült forgatagát kreáltuk ebből az ünnepből, kikészítjük, ingerekkel árasztjuk el magunkat, s aztán várjuk, hogy megjöjjön a csend, a nyugalom, a harmónia otthonunkba. Oda, ahol további kell-ek ólálkodnak, mert nem olyan lett a fa, odaégett a kalács, és minden is úgy kell legyen, ahogy szoktuk, pont olyan étel, ital, pont annyi ajándék legyen, amiről és amennyiről úgy tudjuk, hogy kell. El kell menni oda, vacsorára kell hívni azt, szépen kell teríteni és viselkedni, mert hanem mit szólnak a rokonok, az anyád, az apósod, a sógornő… Tudom, van, akiknek sikerül, de vajon nekik hogyan? Talán mert tudják, hogy számukra valóban mi a fontos a karácsonyban, és aszerint élik meg? Talán tényleg csak azt és annyit tesznek, ami szívből jön, amiért nem kell száz kört futni? Talán mert az ünnepi készülődés nekik a bensőségességről, egymásról szól, s merik azt mondani, hogy ez meg az fölösleges, most erre nem jut idő, pénz, és lesz, ami lesz… És az jó lesz. Mert a meghittségnek ellensége a készülődés közbeni túlhajszoltság, a fáradtság miatti ingerültség, a tökéletesség gyakran irreális elvárásokból tevődik össze, és a sok jövés-menés épp az ünnep lényegét húzza át. A megélést. Valószínűleg, még ma sem késő körbeülni az asztalt, és elbeszélgetni arról a bizonyos közös minimumról, és lefaragni a fölösleges kell-eket, amit mások vagy az idei trendek diktálnak, a már rég kiüresedett szokásokat az ünnepről. Mert miért kell mákos bejglit sütni, ha már senki sem eszi a családban? Töltött káposztát főzni órákon át, miközben igazából mindenki unja? Testületileg elvonulni egy rokonhoz, ami legfeljebb csak a család egyik tagjának fontos? Merjük-e hát megalkotni a saját ünnepünket? Tudunk-e egészséges kompromisszumokat kötni, nemet is mondani, ha szükséges, és vállaljuk-e, hogy idén úgy éljük meg a karácsonyt, hogy ne a kifelé mutatott kép, a Facebookra feltöltött fotó, hanem az legyen fontos, bármennyire önzőn is hangozzék, hogy nekünk jól teljen? Hogy az ünnep ünnep legyen, ne megterhelő, megerőltető lelki élmény, ne az elfojtás, a visszanyelt gombócok ideje. Mert valljuk be, valahol legbelül sokan, sokszor éreztünk így. Meghitt, egyénre, családra szabott karácsonyt kívánok!

Asztalos Ágnes