borús égbolt
Miért nem a vasút?
Nem tudom. Vajon miért nem népszerű nálunk a szállításnak ez a módja? Emlékszem, még az átkosban milyen elégedetten nézegettem, hogy a székely anyavárosból harminc-negyven vagonból álló, hosszú szerelvények szállítják el időnként az itt termelt javakat. A gyárnak, ahol magam is dolgoztam, külön terminálja volt, betolták időnként a vagonokat, és a szakszerűen becsomagolt portékát közvetlenül a műhelyek bejáratától indították a megrendelőkhöz. Pedig voltak akkor olyan partnerek is, amelyeket nem egy, hanem több országhatár választott el tőlünk. Célszerű lett volna az is, hogy konténerekbe pakolunk, és nyerges vontatók viszik tovább. Sokfelé szállították a termékeinket, közel- és közép-keleti országokba, Észak-Afrikába, hogy különösebben ne emlegessem a hazai partnereket. Mert bőven voltak ilyenek is. Büszke voltam titokban arra, az akkori „kapitalista világnak” is termeltünk, gyakran voltak olasz és német megbízóink. Igaz ugyan, hogy elterjedt a dolgozók köreiben, hogy tulajdonképpen ócskavas gyanánt veszik az erősen fejlett országok tőlünk a holmit. Mondták még, hogy amikor arra kérik a gyártót, hogy akkurátusan be kell mindent faládákba csomagolni, akkor abban is rejlett némi átverés. Tulajdonképpen a székelyföldi deszka, a falhasznált stafni, meg egyéb összetevők is nyersanyagnak számítottak odaát. Az terjedt informálisan, hogy „azok” kibabrálnak a „szocialista nemzetgazdasággal”, amely pár dollárért mindenre képes, csak fogyjon az ország adóssága. Állítólag el is apadt az adósságkvóta 1989-re, jó esélyekkel indulhatott aztán a régi rendszer leépítése és magánosítása.
Azt a szárnyvonalat és a vasúti hidat, amely a gyárhoz vezetett, ma eszi a rozsda. Semmire nem használják. Néha a rendőrök fontoskodnak és büntetgetik az arra haladó autósokat, ha nem állnak meg előírásosan, mielőtt a sínekre hajtanának. Mert fő az óvatosság. Fontosak a szabályok, amelyek arra jók amúgy, hogy óvjanak minket. És megcsapolják olykor a pénztárcánkat a közegek általuk, még akkor is, hogyha harminc éve kitolatott innen az utolsó tehervonat, és még csak remélni sem merjük, hogy a rakodórámpákhoz újabbakat állítanak össze majd a rendező pályaudvaron.
Ugyanakkor létezett a vasúton történő beszállítás is a másik oldalon. Kisebb és nagyobb konténereket alkalmaztak. A kerekeken mozgatható áruszállító szekrényeket valahol feltöltötték, megcímezték és a boltok, az állami kereskedelmi vállalat itteni kirendeltsége felé irányították. Teljesen logikus és átlátható, mondhatni pofonegyszerű volt az egész. A hajnali órákban kivitték a helyi szolgáltatók és hozták vissza berakodni a visszajáró csomagolóanyagot, az újra és újra felhasználható kellékeket.
Hogy miért nem a vasút a népszerű alternatíva? Én azt gondolom, hogy az összeurópai lobbi állt rá a közúti szállításra. Sztrádákat, fő- és mellékútvonalakat kell folyton építeni és javítani így, tehergépkocsikat gyártani meg karbantartani, komoly szervizpark és szolgáltatói hálózat is jár hozzá, „nemzetközi szintű logisztika”, amely arra hivatott, hogy a mindig másutt gyártott termékeket erre meg arra hurcolja, végig az öreg kontinensen. A termékek zöme manapság kívülről jön ide – mind mondhatjuk, hogy: jaj de nagyon, hogy mennyire fejlettek vagyunk. Az van, hogy áltatjuk magunkat a magas életszínvonallal, meg azzal, hogy ez már posztindusztriális gazdaság. Az. A miénk nagyjából az. És „posztagrikulturális”. De ebbe itt ne menjünk bele! Milyen jó, hogy a szállítás és a kereskedelem leköti azt a sok embert! Ha kevés a gyár, valamivel csak kell foglalkozni, jönni-menni, kereket, pótalkatrészeket beszerezni, „utángyártani”, olajat cserélgetni, aszfaltozni, sztrádaügyben lobbizni.
A múltkor arról beszélgettünk okos emberekkel, hogy a Csíki- és a Gyergyói-medencén végigfutó országútnak nincs alternatívája. Milyen jó lenne, ha az Olt, illetve a Maros folyása mentén kiépülne egy mentesítő útvonal – jegyezte meg sóvárogva valaki –, majd azonnal hozzátoldott ehhez a másik megszólaló egy komolyabb javaslatot: a vasút helyén kellene műutat létrehozni…
Nem tudom, mi a helyes megoldás, de sejtem, hogy nem ez. A szállítás különböző változatait és technikáit kellene alkalmazni. Párhuzamosan. Nyilvánvaló, hogy egyenként kicsik vagyunk mi ehhez. Mi marad? Talán a viszolygás és a félelem, amikor ott állunk az országút partján.
Nagyon elesettnek és szerencsétlennek éreztem magam a minap Farkaslakán. A Tamási-emlékhelytől át kellett mennem a túloldalra, hogy ott a kürtőskalácsos bódénál várakozzak, míg felvesz a kolléga. Sűrű havas esőben, nyálkás úton lépdeltem át. Nagy nehezen átjutottam az átjárón, miközben száguldoztak erre meg arra a kamionok. Hóval kevert sarat fröcsköltek kétoldalt a hatalmas kerekek. Itt sincs másik alternatíva. Ezen az egy szem műúton szállítanak mindent, itt jönnek-mennek a gépkocsikra átültetett székely atyafiak. Meg mi is. Mind. Mintha a gyalogosnak és a szemlélődőnek nem lenne helye és szerepe a tájban.
Simó Márton
.jpg)
.jpg)
