borús égbolt
Mennyi lehet az annyi?
Mi mennyi? És mi annyi? Nyilvánvaló, hogy ma is a járvány körül forgolódnak a gondolataim. Egyelőre nem veszítettem túl sokat, mert azért valamelyest védett a hely, ahol élünk. Még. Egészség van. Amit enni, s ahol lakni úgyszintén. Volt már néhány merészebb próbálkozásom arra vonatkozóan, hogy felkészüljek a jövőre. Kertet ástam, zöldségeket ültettem, fákat metszettem. Még fát is készítettem előre a két következő évre. Nincs ebben semmi különös. Máskor is végeztem hasonló munkákat tavasszal. Talán annyiban különbözik a mostani, hogy nagyobb parcellát ültettünk be krumplival, törökbúzával, s a palánták olyan serege várja a mihamarabbi kiültetést, mint talán soha. Nem volt ennyi máskor. Nem. Mindig arra is számítottunk, hogy veszünk majd április végén, május elején előnevelt palántákat, amelyeket aztán nyugodt lelkiismerettel kiültethetünk a mi félig-meddig zord vidékünkön. Most azonban arra gondoltunk, hogy jobb előrelátónak lenni, mert ki tudja… Talán ki sem engedik a piacokra a kertészeket, s azzal maradunk, ami a boltokból kerül. Csakhogy én a boltban nem bízom.
Némi nosztalgiával emlékszem vissza a nyolcvanas évek második felére. Akkor elsősorban a rendszerrel volt baj, az volt a vírus. A katonaságnál még nem éreztem a bajt, bizonyos szempontból hatékony burok védett. A nagy tömeget magukba sűrítő szervezetek, mint amilyen a néphadsereg is volt akkortájt, elszigetelte az embert a valóságtól. A saját dolgoktól. Talán kevesebbet kellett gondolkodnunk, s az ellátásunk is – bár szűkös és porcióra adagolt – biztos volt. Én személyesen vízierőművet őriztem a szolgálatom vége felé, amolyan „villanygyárat”, ahol az áramszünet ismeretlen fogalom volt. Igencsak meglepődtem, amikor a leszerelést követően a kollégákkal bementünk az udvarhelyi Fényes étterembe – a múlté, s ami a helyén halódik évek óta, az most bezárt –, ahol stílusos kijárólámpák pihentek az asztalok közepén a virágváza helyén. Nem tudtam mire vélni, de esti óra lévén, hamar megtapasztaltam, hogy kialudt a villanyvilágítás, és a pincérek nagy hozzáértéssel gyújtogatták meg ezeket a piros lámpácskákat. Mondhatni hangulatos volt. Megszoktuk. Aztán az sem volt feltűnő, amikor pár hónappal később a gyári munka lehetetlenült el a „villanykvóták” elfogyasztása után. Gyakran ültünk körül kékesen vibráló gázlángokat mindenféle vasak és konténerek szomszédságában, s kártyázva, történeteket mesélve vártuk, hogy lejárjon a műszak.
Nem a vírus, a rendszer tette ezt is velünk. Vagy a rendszer volt az akkori vírus? Hogyha hazamentünk a szüleinkhez, egyre gyakrabban fogtak be kapálni, mert jókora cukorrépa-parcelláink voltak. Nem a közösben, hanem onnan bérelt, vagy háztáji területeken termesztettük, mert szerződést kötöttek felmenőink a cukorgyárakkal. Tél elején aztán több mázsa cukor érkezett a gyárakból. Így bekkeltük ki a cukorínséget. Disznót is többet tartottunk, mert egyet be kellett adni, s ha nem volt, akkor venni kellett piaci áron, hogy lerójuk a kötelezettségünket. Egyébként volt olyan kollégám a gyárban, hogy délutáni műszak ideje alatt kiosont a műhelyből és kapált a maga parcelláján a kadicsfalvi réten, ahol ő is répát, kukoricát termesztett azokban a szűk esztendőkben. Annak a rétnek egyik felét benőtte a gaz azóta, ciher lett, a másik felében új ipari park várja a jobb időket, a volt gyárak pedig ott romlanak, eszi a rozsda a vastraverzeket, néhol már nyoma sincs a kenyérkereső helyeknek. Itt-ott a logisztika vetette meg a lábát, adnak-vesznek, visznek, de inkább hoznak olyan termékeket, amelyeket egykor ezeken a kapukon belül gyártottunk. Több ezren.
Odahaza a faluban nosztalgiával vegyes félelem jár át, ha utcáit járom. Tudom, hogy itt sem laknak. Amott sem. Még elképzelni sem mertem, hogy elkorhadnak, kidőlnek és nyomtalanul eltűnnek a kerítések. Meg sem fordult volna a fejemben, hogy ki-be jár majd a szél az egykori otthonok ajtóin és ablakain. Furcsa az is, hogy a vendégmunkán edződött falustárs kék mázas cseréppel födte a házát és azt mondja rá, hogy mediterrán. Az vajon mi? Mintha holdbéli lenne félig-meddig ez a valaha kedves táj. Megszámolok nyolc-tíz bennvalót. Sorban. Mind üres. Az udvarokon ott a kóróvá fonnyadt tavalyi gyom, csalánok csontváza és ősztől fonnyadó almák a fákon. Azt mondják, nem éri meg. Mi nem éri meg vajon. Miközben a fogyatkozó eurókat nézegetjük a bankszámlánkon, meglegyint a tavaszi hideglelés. Vajon ez már a koronás betegség lenne. Mennyi lehet az annyi? Tudja a fene. S hogy épp tanulunk-e most, még azt sem tudjuk. Kinek a kára? Vajon visszaszoktat-e magához ez az elhagyott vidék a csendben elmerülő tömbháznegyedek reménytelen csendje és egyre nyilvánvalóbb sivársága után?...
Simó Márton
.jpg)