erős felhőzet
szórványos felhőzet
Megújulásra várva
Már csak egy-egy tévedésből ottmaradt lakásdísz jelzi, hogy ünnepeink voltak nemrég. Egy-egy ablakban még felsejlik este a karácsonyfa égősora, gondolom, kisgyerekesek ragaszkodnak ennyire a lakás karácsonyi ékéhez. Valahogy olyan rövidre sikerült most az ünneplés, s nagyon gyorsan, majdnemhogy „túlesett” a világ a téli ünnepkörön. Érdekes, milyen gyorsan vissza lehet fásulni a hétköznapokba, egykettőre fel lehet venni a rohanó tempót.
Nem egyszerű a sajtóban, médiában dolgozók élete ilyenkor. Rendezvényeket alig tartanak – persze erre rásegít rendesen a világjárvány is –, a közéleti vezetők költségvetések készítésével vannak elfoglalva, s nem is lehet akárhányszor megkérdezni, milyen terveik vannak idénre. Néha egészen elcsodálkozom, hogyan sikerül minden reggelre lapot, estére híradót készíteni.
Ahogy látom, mások se vidámabbak az évnek ebben a szakában. Mindenki megunta a rövidre szabott nappalokat, a szürkeséget – bár ezen jelentősen segít a napokban lehullott hó, s valahogy türelmetlenebbek, barátságtalanabbak vagyunk egymással is. Megjártam nemrég: egy nagyobb áruházban vásároltam, a kasszánál előttem egy idősebb házaspár állt a sorban. Nagybevásárláson voltak, két hatalmas szekeret pakoltak meg mindenfélével. Mint fizetéskor kiderült, nem volt náluk hűségkártya. Ó, mondom, kisegítem őket az enyémmel, nem létezik, hogy ne lenne valami akciós ennyi holmi közt. Nyújtom a kártyámat, becsippantják, esik a számlaérték vagy tíz lejjel. De még mielőtt ezt konstatálta volna, a férj azt mondja nekem: Na, jól kellenek a hűségpontok... Szegény felesége majdnem elsüllyedt, kézzel-lábbal hálálkodott s kérte az elnézést. Én meg... Pislogtam, mint béka a csihányban, nem tudtam, hová tenni a fura reakciót, ott még hűségpontokat se adnak ráadásul, tényleg a jóindulat vezérelt.
Ugyanott, szintén a napokban, amikor alig pár holmit vásároltam s a szinte üres kosarammal tartottam a kassza felé, a szalag végénél érkezett egy ismerős fiatalember jól megrakott bevásárlókosárral. Szinte szaladt, hogy előttem odaérjen, mintha az élete múlna azon a fél percen, amivel én fenntartottam volna. S aztán a kijáratnál látom, kedélyesen beszélget egy ismerőssel – hát mégse volt olyan égető a helyzet... Azért ő leégette magát előttem rendesen.
Na de már látszik, nyúlnak a napok, a szürkeséget is eltakarja a vékonyka hóréteg, a nap is sokat süt mostanában. Hátha segít legyűrni a frusztrációinkat, kezelni a befelé fordultságot. Lehet, hogy egyszer csak tudunk majd türelmesek lenni egymással. S magunkkal is. Az se árt.
Barabás-Pál Hajnalka
