kevés felhő
szórványos felhőzet
tiszta égbolt
Maradunk a buborékban
A megyei tanfelügyelőségek munkatársait kérdezték a hátrányos megkülönböztetésről még a tavaly, nemrég újra találkoztam a felméréssel. Eszerint a roma gyerekek 53 százalékát, a magyar gyerekek 6 százalékát diszkriminálják iskoláinkban. Az etnikai hovatartozáson túl a második legnagyobb kockázati csoport a túlsúlyos gyerekek, a harmadik a szellemi sérültséggel vagy viselkedészavarokkal küzdők, a negyedik a szegény családból származók. Őket követik a testi sérültséggel élők, az állami gondozottak vagy nevelőszülőknél élők, a színes bőrű diákok, a különböző kisegyházak hívei – és végül, legeslegvégül a magyar gyerekek. Tömören: messze nem erdélyi magyarnak lenni a legrosszabb a romániai közoktatásban, és az is jól látszik, hogy még mindig mennyire dívik az, hogy utáljunk ki mindenkit, aki nem olyan, mint mi. A falka melegségében ugyanis nagyobb a biztonságérzet...
Ősi ösztön érvényesül? Mindenki ismeri a nagy igazságot, hogy ember embernek farkasa, és hiába mondják sokan, hogy már bőven ideje lenne erről a szintről a toleráns, együttérző és támogató hozzáállásig közeledni, korunk – legalábbis Európának ezen a részén – nem igazán kedvez ennek.
Ezért annyira üdítő színfolt minden próbálkozás, amely a másságot, a kisebbséget viszi közelebb a többséghez. Székelyudvarhelyen a héten még megtekinthető egy kiállítás, ahol autizmussal élők alkotásait láthatjuk, a diákoknak pedig interaktív érzékenyítő foglalkozásokat tartanak, hogy megtapasztalják: hogyan érzékelik az autisták a színeket, fényeket s az őket körülvevő környezetet.
Talán ez az egyik legeredményesebb út az elfogadáshoz, hiszen azzal, hogy az egyén belelát a másik világába, az ismeretlentől való irtózása is csökken. Vagy ha egy fél napra tolószékkel próbálnánk intézni ügyes-bajos dolgainkat, nagy valószínűséggel másképp parkolnánk a járdán az autónkkal, és előzékenyebbek lennénk a mozgássérültek iránt. Legalábbis én bízom benne.
Az iskola lehetne még egy olyan gyakorlóterep, ahol elfogadást, támogató hozzáállást lehetne tanulni. Persze nem úgy, hogy előadásokat tartunk, hanem ha az iskolák is pont olyan sokszínűek lennének, mint maga a társadalom. De nem, oktatási rendszerünk, a kisebbségi magyar is engedi egy helyre „terelődni” a dolgokat: elitek az elitiskolákba, lakótelepiek a lakótelepi iskolába, tehetős vidékiek együtt a városba, s falun maradnak a romák és a szegények. És mindenki éli a saját buborékjában az életét, nem tanul semmit a másikról, nem tud mit kezdeni vele, akárha nem is létezne…
Asztalos Ágnes
