Tágas barlangjában ide-oda ténfergett Mihály Ivanovics, rendes nevén Mancsa! Mackó volt ő a javából, kinek híres-nevezetes verekedős mancsa messze földön, hegyen-völgyön, rókát, farkast, csodaszarvast sokszor sakkba’ tarta! Brumma-brumma, így dörmögött fel s alá sétálva. Nincsen aki tágas házam szépen renbe’ tartsa. Ki bundámat kiporolja, ágyam letakarja. Elmegyek hát a faluba, s megkérem Anyókát, adja nekem feleségül a kis Pirinyókát. Igaz, hogy csak kislány ő még! Úgy hallottam, kedves. Szeme vidám, arca bájos, a mozgása ügyes. Mancsa mackó besompolygott este a faluba. Anyó házát megtalálva, kétszer körbejárta. Meg is látta az ablakot, bekopogott rajta: Add nekem az unokádat, ősz-öreg Anyóka! De az Anyó így válaszolt: Ebadta medvéje! Mit képzelsz te magad felől? Méghogy kislány kéne? Na, ha kell, hát meg is kapod! – így szólott hozzája, s egy nagy fazék káposztalét öntött a nyakába. Büdös lett a medve bőre, bűzlött, mint a görény. Szedte lábát, ahogy tudta, pórul járt vőlegény! Mikor aztán a patakban egy jó nagyot fürdött, addig-addig gondolkozott, míg végül így döntött: Elrabolom a leánykát, beteszem egy zsákba, hazaviszem a hátamon medvepalotámba. Mancsa mackó ettől fogva a háznál ődöngött, míg egy szép nap a szerencse melléje szegődött. Pirinyó ment az erdőbe, karján kis kosárka. Mancsa lépett egyet, kettőt, s bedugta a zsákba. Otthon aztán kibontotta, letette a földre, és kedvesen így dörmögött Pirinyó fülébe: – Ne sírj, kislány! Nem bánod meg, hogy hozzám kerültél. Tejben, mézben fürödözhetsz, s ha jön majd a hideg tél, átalusszuk mind a ketten, ahogy ez itt szokás. Dunna, párna van vagy százhúsz, nem lesz fennakadás! Én csupán csak annyit kérek, tartsd rendben a házat. Mossál, főzzél, takarítsál, enyém a vadászat. Pirinyóka nem szólt semmit, de az esze forgott. Úgy tett, mint ki roppant boldog, és munkába fogott. Főzött, mosott, takarított, sikálta a házat. Mancsa medve meg maga volt a jámbor alázat. Telt az idő, múlt az idő, az ősz beköszöntött. Pirinyó meg mit nem gondolt, sok pogácsát sütött. Aztán így szólt hízelegve: Édes Mancsa bátya! Menj el kérlek a faluba, ez lenne a hála. Nagyanyókám biztos búsul, lehet, hogy sokat sír, bánatára a pogácsa helyettem a gyógyír. Beleteszem majd mind egy zsákba. Felmegyek a hegyre. De te vigyázz mackó bátya, ne egyél belőle! Meg ne próbálj majd rászedni, úgy is mindent látok! És a magas hegytetőről utánad kiáltok. Ha majd a hegyen fent leszek, kösd be a zsák száját. Indulj hamar megkeresni a nagyanyám házát. – Jól van, legyen – brummogta a rendes nevén Mancsa. Már indult is megkeresni, merre a bakancsa. Ezalatt a kis Pirinyó beugrott a zsákba, egy nagy kosár friss pogácsát borított magára. Jött a medve, bekötötte hamar a zsák száját. Sietett, hogy este előtt járja meg az útját. Ment, mendegélt nagy szuszogva, hátán csíkos zsákkal. Izzadtságát törölgetve így beszélt a fákkal: Fáradt vagyok, pihennem kell legalább egy órát, éhség ellen megeszem majd tíz mézespogácsát. Sóhajtozva le is ült egy nagy fenyő tövébe, s hozzálátott, hogy a zsákot vegye az ölébe. De ekkor egy vékony kis hang így kiáltott rája: Látlak, Mancsa! Hiába bújsz fenyő árnyékába! Megijedt a medve szörnyen, rendes nevén Mancsa. Nem sejtette, utoléri a Pirinyó hangja. Rémülten a zsák után nyúlt, hóna alá kapta, vágtatott a dombon alá, ahogyan csak bírta. A zsákot meg a nagyanyó tornácára tette. Lábait meg azon nyomban nyaka köré szedte. Aztán szaladt, mint a golyó, mit puskából lőttek ki. Nem is látta, azóta sem Mancsa medvét senki. A kislány meg így kiáltott: – Anyóka, Anyóka! Eressz ki, mert én vagyok itt, a kis Pirinyóka! Volt-e öröm? Nem is látott ilyent még a falu. Nekem is csak úgy mesélte el egy öreg daru, aki éppen akkor húzott el a házak felett, mikor Anyó s unokája friss pogácsát evett.

Zsigmond Enikő