Rövid fennállása alatt a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ (EMÜK) bebizonyította, hogy eleget tesz legfőbb céljának: „az 1920 utáni, erdélyi képzőművészet tárgyi emlékeinek összegyűjtése, feldolgozása és bemutatása”. A célok közé tartozik az alkotók hagyatékának szakmai ápolása. E célkitűzések megvalósításához járul hozzá a központban a jövő hét végéig látogatható Makár Alajos-kiállítás. A kiállítás anyagát Banner Zoltán méltatja. [caption id="attachment_59526" align="aligncenter" width="1284"] A kávézóban tempera, papír, 53 x 62 cm[/caption] Immár hetedik évtizede keresem s próbálom megrajzolni a huszadik századi erdélyi magyar művészet határait. Földrajzilag és szellemileg, magasságban és mélységben egyaránt. S minél biztosabb vagyok benne, hogy térképem most már pontosan követi e határ vonalait, annál boldogabb vagyok, amikor újabb fehér foltra bukkanok, s végül rá kell döbbennem: az erdélyi magyar művészet határtalan. Földrajzilag és szellemileg, magasságban és mélységben egyaránt. Az erdélyi művészet fő vonulata, a transzszilvanizmus ugyanis nem stíluskategória, nem egy korszakhoz köthető stílusirányzat az elmúlt száz év irányzatai rengetegében, hanem életérzés és világnézet kérdése. És annyiféle művészi formában konkretizálódik, ahányan művelik. […] Mi ez az intellektuális energia, amely azonos erővel sugárzik a székelyföldi, a partiumi, a szilágysági, a bihari, a mezőségi és a kalotaszegi tájakról elszármazott művészek életművéből? A művészi felelősség ösztöne és tudata. Egy olyan erkölcsi fogalom és magatartás, amely egyszerűen eltűnt a művészeti köznyelv szótárából, illetve nem említheted a nevetségesség ódiuma nélkül. És mégis ez a művészi szabadság próbája, nem a szabadosság. Emlékezzünk az 1950-es, 60-as, 70-es és részben 80-as évek kolozsvári, marosvásárhelyi, csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi, nagyváradi kiállításaira: mennyi festői, szobrászi és grafikai munka állította meg lépteinket a beavatás, a tudatosítás és a feloldás örömével. Mindig ebben az örömben részesítettek bennünket Makár Alajos festményei is, aki most, 2017-ben lenne kilencvenéves, de már hatvankettedik életévében halálos kór ragadta el tőlünk. Talán az is istenkáromlás manapság, ha kijelentjük: a korszak egyik legférfiasabb festője volt. Már csak azért is, mert a termékenységszobrokat faragó-mintázó ősművészhez hasonlóan az ő festészetében is a nők, a női sorsok és hivatások témája játszotta a főszerepet. Első, visszhangot keltő fő műve is a Csángó anya volt (1959), az ötvenes évekből származó többi korai munkáit egyébként meg is semmisítette. S anélkül, hogy e témakör származási vonulatát végigelemeznénk, ezúttal egyetlen későbbi, 1980 körüli művét állítanánk mellé, édesanyjáról festett egész alakos portréját, amely József Attila Mama című versét kavarta fel a nézőben. De a férfiasság epithetonját azzal sem oldhatjuk fel, ha fizikai, atletikus megjelenésére emlékeztetünk, s arra, hogy kőművessegédi képesítéssel iratkozik be a képzőművészeti főiskolára. Hangja, nevetése ércesen csillogott, miközben éppen gyöngédségével árulta el erejét. Makár a festészet értelméhez, a művészi pálya elrendeltetéséhez való hűségében mutatta fel azt a lenyűgöző, férfias fegyelmezettséget, amely a lényegtelen külsőségek, a sikerhajhászás, a megdöbbentő semmitmondás fölé emelte munkásságát. […] Nagykároly a festő születése, gyermek- és kamaszkora évei­ben nem volt művészeti város. „A kiskárolyi városrészben […] született 1927. november 18-án. Édesapja Makár György kőműves, édesanyja Mária háztartásbeli volt. […] A nagy állami iskolában járt 7 osztályt, majd a Fazekas utcai Papp Sándor mellett lett kőművesinas, aztán segéd. […] Ő is egyik áldozata lett a Nagykároly környékén ittfelejtett háborús emléknek: mi gyerekek igen sok lőszert és robbanótöltetet találtunk a Korparéten, különösen a fényi kis erdőben, ahol a német hadseregnek sok hátrahagyott föld alatti raktára volt. […] Ő is kézigránátot talált, a felrobbanó gránát súlyos sérüléseket okozott az egyik kezén, hosszú ideig kórházi ápolásra szorult. A kórházban kezdett rajzolni, füzetet és rajzceruzát kért szüleitől és testvéreitől. […] Miután hazakerült, beiratkozott a bukaresti képzőművészeti főiskolára, ahonnan sikerült átkerülnie a Ion Andreescu képzőművészeti intézetbe Kolozsvárra. Itt Miklóssy Gábor professzor irányítása alatt tanult 1949–1955 között…” – írja róla 1997-ben dr. Németi János, a nagykárolyi múzeum hajdani igazgatója. […] De igazából Miklóssy dresszúrája és okkultizmusa ébreszti rá, hogy nem a választás, hanem a kiválasztottság terhe nehezedik reá. És ez avatta mester és tanítvány viszonyát életük végéig szóló mély barátsággá. Eltávozásukat néhány év választotta el csupán – és a tanítvány búcsúzott el korábban. Aki (szerencséjére) Miklóssy Gábor növendéke lett, annak tanulmányai hat éve alatt ecsetjével „fel kellett mondania” az egyetemes és magyar művészettörténetet, hogy aztán a diplomavizsga után néhány évvel felfedezze benne önmagát. Persze ez csak a legjobbaknak sikerült. Makár is közéjük tartozott, de időben kissé elmaradva tőlük, mert felelősségtudata erősebb volt a dresszúrától mindenáron való szabadulás vágyánál. Gyakorlatilag majdnem negyvenévesen, a hatvanas években kezdődik festői pályája, s pontosan a kerek négy évtizedes évfordulón, 1967-ben lép első kiállításával a nyilvánosság elé. […] Talán már itt felvethető az a máig megoldatlan kérdés: mit adott hozzá a partiumi festészet (például Papp Aurél, Maczalik Alfréd, Tibor Ernő, Tóth Gyula, a fiatalabbak közül Tóth László, Paulovics László és mások) az alföldi festészet ember- és tájszemléletéhez? E kései korszak emlékei alapján E. Szabó Ilona elemzése éppen ehhez kínál adalékot: „A hatvanas évek levegős-laza tájképein sohasem szikrázik a napsütés. […] Szelíden világítja meg a földet vagy vizet, mint ahogy ritka az élénk színekben megjelenő táj is, inkább viharosan sodró ecsetjárással, tompa színekben fogalmaz. […] Hideg és meleg, színes szürkék egymásba olvadásával érezteti a levegőt. Ez a roppant gazdag, változatos szürke világ kavarog fák lombján, égen, földön…” Egy évtized múltán, a 70-es években ugyanaz a várakozó feszültség és egyfajta konstruktivitás, a szellemi építkezés izgalma hatja át piktúráját, amely e korszak legkiválóbb személyiségeinek a kibontakozását eredményezte és fő műveket inspirált az irodalomban és a művészetekben. Ez a sors- és időfaggató feszültség kényszeríti a kivágások szűkítésére, s még kisebb méretű képeiben is kinagyít anélkül, hogy szürrealista módra túlrészletezné a felületet, hiszen amit mondani akar, annak semmi köze sincs sem az abszurditáshoz, se a véletlen vagy a lehetetlen játékosságához. Makár igazságkereső ember […], és tudja, hogy az igazság mindig mélyen a felszín alatt rejlik. A 70-es évek képeinek […] súlyos, mégis egyszerű faktúráját ez a megtalált mélység hatja át a konkrét és az elvont áttűnéseivel, a művészi felelősség és tisztánlátás intelemszerű sejtetésével, hogy tudniillik a történelem sodrában minden önmaga ellentétébe csaphat, mint például a Forró nyár érett gabonatáblái, amelyekben a vörhenyes barna, kiégett földek képzete is felmerül. [caption id="attachment_59527" align="aligncenter" width="1290"] Szüleim olaj, vászon, 97 x 113 cm[/caption] Az erdélyi lét, valóság, örökség tanulságainak a feszegetésével azonban nem az allegória, nem látomások felé sűríti, vagy oldja aggályait és reményeit, hanem éppenséggel a megragadható, a testet öltött emberi méltóság csodálatos tartományára összpontosít: 1974-ben felfedezi magának Szék község festői korszakalkotó energiáját. Kiindulópontként Kányádi Sándor Fekete-pirosát festi meg […] a kolozsvári Telefonház mögötti téren meghunyászkodva, párjukra váró két sziki lány alakjával, aztán mind közelítőbb köröket jár be a község házai és lakói között, megfejti a harmadik, majd a negyedik domináns: a fehér és a kék lelkiségét, s gyakorlatilag e négy elem, e négy szín szimbolikájával mond el mindent, aminek az elmondására ezekben az években, 1974 és 1982 között hivatottnak érzi magát. Lettek volna ebben a néprajzi mikroorganizmusban még szinte […] pogány mozzanatok és mitológiai szépségű vonások is; Makár azonban nem az elsüllyedt harangokat kongatja, és nem romantizálja a megrekedt időt. Hanem, akárcsak korábbi csángó és kalotaszegi témáiban, egy régi álmához merít nyersanyagot és eszközt a széki világból: vizuális lehetőséget, alkalmat nyújtani a máshol már megbomlott közösségi tudat helyreállításához, az emberek lelki kapcsolatainak az erősítéséhez, és példát adni arról a tisztaságról, őszinte emberségről, amely a frissen keményített vászoningek fehérségében és a sejtelmes puhaságú hárászkendők feketeségében megtestesül – tehát példát adni arról a fegyelmezettségről, amellyel az ősi viseletüket megőrző széki lányok és legények, asszonyok és férfiak a pirosak, feketék, kékek és fehérek méltóságában viselik kifürkészhetetlen sorsukat. És ugyanezzel a megőrző-intelemszerű hitelességgel örökíti meg a 80-as évek közepén, a homoródszentmártoni alkotótáborban töltött nyarakon a kőből rakott kapuk monumentalitásában és a villámcsapás égette fák feketén megnyíló törzséből sarjadó lombokkal, ebben az elnéptelenedő, gyönyörű tájegységben – az élet jeleit. […] A motívumokban, stíluselemekben és szemléletileg is oly gazdag erdélyi tájfestészet számára gyakorlatilag kimeríthetetlen lehetőségek kínálkoztak az elektronikai-digitális forradalmat (és a művészet fölötti győzelmét) megelőző évtizedekben. A letisztult, érett, személyes festői nyelvezet birtokában Makár is sokféle természeti és emberi élményből merítette építkezési anyagát. És persze Nagykároly, Kalotaszeg, Kolozsvár, Székelyföld mellett a Duna-delta és a Fekete-tenger látványa is beépült életművébe. Ezúttal csupán egy olyan tájegységet emelnénk ki, amely ugyancsak a 80-as években és ugyancsak sorozatszerű vonulatot képez e gyorsan lezáruló életműben: nagyobbik, építész végzettségű leányát a bukaresti egyetemi tanulmányok elvégzését követően a Zsil-völgyi Petrillára helyezték. A Zsil-völgye ekkor már nem volt ismeretlen művészeti tájegység, hiszen a hatalom már az 50-es években megfestette Miklóssy Gáborral a két világháború közötti munkásmozgalom emlékművét, majd ugyancsak az 50-es évek közepén egy egész, frissen diplomázott kolozsvári évfolyam telepedik le művésztelep-alapító szándékkal Petrozsényban. Makár azonban éppen azt a belülről sugárzó elhagyatottságot, szegényességet és kisemberi vonásokat találta meg ebben a természeti-urbanisztikai-társadalmi közegben, amit/amelyeket a hősi múlt kommunista apologetikája eddig eltakart. Makár mindenképpen egyik utolsó képviselője volt annak a felfogásnak, amely minden ellenkező irányú történelmi és művészetszemléleti változás dacára az emberi sorsot, az emberi teljesség etikumát és esztétikumát tartotta a művészet főtémájának. Boldog festője volt a boldog emberi sorsnak, hiszen minden baj, nélkülözés, veszteség ellenére kizárólag az ember élheti át a világot abban az összetettségében, amelynek a többi élőlény csupán szenvedő alanya, s rárótt terheit ösztönösen és tehetetlenül követnie kell. De amit az ember lát – az gyönyörű, és ezért sorsában eleve benne rejlik a boldogság. Tartotta ezt az a hatalmas emberi termet és lélek, amelyet/akit utolsó éveiben a gyilkos betegségbe bele nem nyugvó orvosa (a művész beleegyezésével) valósággal körbefaragott, mint egy szobrot, hogy a megfertőződött, begyulladt nyirokmirigyeitől megszabadítsa. Az alföldi és a partiumi festészet rokon és eltérő vonásainak az elemzése nem lehet feladata ennek az írásnak. Az viszont tény, hogy Makár Alajos ezeken a légköri, természeti, urbanisztikai és szellemi hagyományokon felnőve, végül is azoknak a festőknek a sorát gyarapította, akik e nemzetközösség életének legnehezebb időszakában is az erdélyi lélek erejével tudtak példát nyújtani a túlélés esélyeire.