borús égbolt
enyhe havazás
Magyarok Kenyere, első királyunk ünnepe
Az önértelmezés mindenképpen egy mélyebb, szellemi-értelmi megalapozáson nyugszik, messzire nyúló gyökérzetből ered – jutnak eszembe újra Hoppál K. Bulcsú filozófus és teológus szavai a Magyarok Kenyere ünnepének előestéjén. Az ünneplés csúcsnapja augusztus 20-a, Szent István királyunk neve napja. A köztudatban mégis csak a Magyarok Kenyere mozgalom (program) néven vált ismertté 2013-tól, noha két évvel korábban dr. Korinek László pécsi jogászprofesszor széles körű nemzeti rítus gyanánt kezdeményezte azzal a szándékkal és küldetéssel, hogy a kenyér által (!), Szent István király ünnepén felélessze a Kárpát-medencei magyarságban az együvé tartozás tudatát (!). A szokás, illetve rítus szervezési lényege az, hogy a jelenlegi Magyarország és a leszakított országrészek küldjenek az új búzából, ki mennyit szán, egy mindig előre megjelölt malomba, ahol összeőrlik, a lisztből, szintén kijelölt pékségekben, kenyeret sütnek, amit aztán szétosztanak ajándékba vagy pénzért, a bevételből pedig az árvákat, rászorulókat támogatják. Itthoni szóval búzagyűjtő kalákának, kenyérlakomának is nevezném.
Székelyföld, Erdély földművelő magyarsága cselekvő empátiával, egyre szélesebb körben kapcsolódott be a Magyarok Kenyere programba, de hiányérzetünk is körvonalazódott. Igaz, hogy Szent István neve napjára időzített a program, de tudatunkban, a közhangulatban már-már halványodó Szent Istvánnal, noha a búzagyűjtés nem az elsődleges célja kellene legyen, hanem eszköze a mozgalomnak. Így látom, ha arra gondolok, hogy a mozgalom teljes nemzeti haszna, szellemi szubsztrátuma, gyökerei ezer évekkel korábbi: az ázsiai népek ősi mágikus hiedelmeiben találhatók, melyek szerint az együtt elfogyasztott étkek és italok az elfogyasztók között titkos lelki kötődéseket hoznak létre. Az ázsiai népek világában, szokásaiban, kultúrájában a szövetségkötés sok rítusváltozata alakult ki, amit szigorúan be is tartottak. Ennek maradványait, survivaljeit hozták magukkal magyar őseink, melyeket európai letelepedésünk során meggyökereztettek a szervezett társadalmi, szellemi, lelki élet, egyéni és közösségi lét meghonosítása, működtetetése céljából. (Gazdag adatok a Honfoglalás és néprajz című könyvben. Balassi Kiadó, 1997) Erre példa a sorsfordulatok sajátos szokáskultúrája, a születéstől a halálig, de a nagy népi/nemzeti sorsfordulatok megalkotása is: születés, házasság, halál, hitélet és államalapítás – valamennyi szövetségkötéssel jár, melyben a kenyér és bor (vér) döntő szellemi, lelki szerepet játszik. Gondoljunk a legismertebbekre: Vérszerződés, Jézus utolsó vacsorája az apostolokkal (!), Szent István Államalapítása, a beavatások kiemelt lakomái, a diplomáciai, közéleti eskütételek stb. – valamennyi a szövetségkötés eszmeiségét hordozza, rejti magában. Ezeket nem a vezérek találták ki, nem ők rendelték a „menüt”, Ők hagyománytisztelő személyiségek voltak. Nem véletlen, hogy népünk hiedelemvilága szent ereklyének, mágikus erőt hordozó gabonának a búzát és a kenyeret tartja még a 21. században is, az egymáshoz való kötődés megvalósulásának erejét tulajdonítjuk neki. A székelyföldi népi hiedelem minden búzaszemen látni véli Krisztus töviskoronás arcát!
Fel kell figyelni arra is, hogy a kenyér nemcsak szövetségkötő étek, hanem megnevező szava a társadalmi kommunikációban anyanyelvünk kovásza is: új és elvont jelentések, kifejezések, metaforák gyarapítója, történelmi, társadalmi állapotok tükrözője. Elegendő, ha egy példát említek, a lekenyerezni igét, és máris a megvesztegetést, korrumpálást, kortárs világunk rákfenéjét hívja elő. Micsoda „valutáris” súlya, ereje lehetett a kenyér étekből származó igének, ha megvesztegetni szavunk ma is egyenrangú szinonimája!? Ezzel párhuzamosan a kenyér sok népdalunk, kérdéseink kulcsszava: a szerelem, párválasztás, házasság öröme, gondja… Egy példát a sokból: „Ez a kislány csak azt kéri, vegyem el, / De nem kérdi, hogy én mivel tartom el. / Eltartanám (El tartom én) tiszta búza kenyérrel, / Menasági szép tiszta folyó vízzel.” Mi ez, ha nem egy rég tartó, egyoldalúan távlattalannak vélt párválasztási vitának panasza és feloldása?
Csíkszereda Polgármesteri Hivatalának kezdeményezése – ünneplő hiányérzetünk kiegyensúlyozása, teljessé tétele – azáltal, hogy mindkét ünnep organikusan összetartozó legyen mind formai, mind tartalmi szempontból, nemes és hálás lépés. Augusztus 20-nak ne csak tonna és jótékonyság legyen a mértékegysége, hanem Szent István első királyunk személyiségének magasztos és mélységes megidézése által nyerje vissza szimbolikus értékét, hogy az emlékezés katartikus erejével felélessze, ébren tartsa, összekösse lélekben, gondolatainkban magyarságtudatunkat „egyazon vér és velő hullámhosszán”. Hogy bámulja a világ, és kérdezze, mint Kányádi a kolozsvári Telefonpalota melletti járdaszigeten „fekete-piros, fekete táncot járó” kimenős leányokról: „Honnan járják, honnan hozták, / honnan e mozdulat-ország?” És latolgatásai között felmerül a felfoghatatlanul távoli idő: „Húszezerből?/ Még a nyelv előtti ködből/ teremti újra – az ösztön?”
Augusztus 20-án, a kettős ünnep alapszándéka szerint évente köttessen szövetség köztünk is, magunkkal is a nemzet szétdaraboltsága ellenére, a politikai határok fölött is. Ez a nap legyen olyan is, azzá is, mint a szív verése. Tizenötmillió búzaszem miért ne lehetne tizenötmillió együtt dobbanó, érző szív, gondolkodó agy szublimált, gyönyörű metaforája is?
Ezért nevezzük augusztus 20-át a Magyarok Kenyere – Első királyunk ünnepe napjának. De kívánjuk és akarjuk is, hogy a kenyér évente megismételt mitikus-mágikus rítusa legyen, mint minden igazi ünnep, visszatérés a kezdetekhez. Legyen mindig egy hatalmas tér és idő fölötti lelki és szellemi ív: az első, vérrel kötött egyesítő szerződés és korunk szétdarabolt magyarsága kenyérrel kötött remény-szerződése között. Csíkszereda Polgármesteri Hivatalának kezdeményezése épp ez irányba mutat utat: a Magyarok Kenyere mint a jó „útitárs kenyér” méltó társa legyen Szent István királyunk királyi nagyságának, államalapító méltóságának.
Dr. Balázs Lajos néprajzkutató
