Magyar állami kitüntetés az 56-os Lay Imrének

Hargita Népe
Az 1956-os forradalom és szabadságharc elvei melletti, a megtorlás következményeit is bátran vállaló, példaértékű kiállása, valamint Brassóban végzett közösségépítő tevékenysége elismeréseként Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozta Lay Imrének, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége titkárának. Az elismerést szombat délután adta át Tóth László főkonzul Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán. [gallery ids="134999,134998,135001"] Lay Imre laudációja Lay Imre, 1938. május 20-án brassói magyar munkáscsaládban született. Iskoláit a katolikus zárdában kezdte, később átkerült az elektrotechnikai szakközépiskolába. Szakképesítését nem tudta befejezni, mert az iskolát két év múlva megszüntették, végül visszament nyolcadik osztályosnak az esti tagozatra. Ekkor már vasesztergályosként dolgozik. Az 1956-os forradalom leverésének és megtorlásának híre felháborította a brassói estis gimnazistákat, és egy maroknyi magyar fiatal – köztük a Lay-fivérek is – bojkottálta, majd megtagadta az orosz nyelv tanulását és röpcédulákat terjesztettek. 1956. november 4-én döntöttek úgy, hogy megalakítják szervezetüket az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségét. Ehhez számos székelyföldi és királyföldi magyar fiatal is csatlakozott. Lay Imre fogalmazta meg az EMISZ himnuszát, ami annyira jól sikerült, hogy azonnal megválasztották az EMISZ titkárának. Az EMISZ tagjai többek között azzal kerültek a kommunista államhatalom célkeresztjébe, hogy 1957. március 15-én Fehéregyházán koszorúztak, megemlékezve az 1848–49-es magyar szabadságharc hőseiről. Elhatározták, hogy az erőszakos kollektivizálás és más atrocitások adatait lejegyzik, valamilyen módon eljuttatják az ENSZ-hez. Két bátor bajtársa, Erzse Imre és Vinczi János önként vállalkoztak, hogy átszöknek a határon és megpróbálják az ENSZ elé terjeszteni az összegzett panaszokat és felveszik a kapcsolatot az 1956-ban emigrált magyarokkal. Az EMISZ a magyar irodalom, kultúra és történelem tanulását és népszerűsítését tűzte ki céljául, tevékenysége kulturális eseményekre korlátozódott. 1957. március 15-én Fehéregyházán egy-két szónoklat és szavalat után a fiatalok koszorút helyeztek el a Petőfi-emlékmű talapzatán. 1958. augusztus 15-én letartóztatták őket. A kihallgatás 1959. tavaszáig tartott. A diákok fő bűne az volt, hogy ’56 hatására szervezkedni kezdtek a kommunista rendszer ellen. A letartóztatottakat előbb Brassóban, később Marosvásárhelyen vallatták. Hetvenkilencen voltak, javarészt fiatalok, nagyon sokan pedig kiskorúak voltak. A vizsgálati fogság hét-nyolc hónapig tartott, hogy sokan elérjék a nagykorúságot. A vádak között szerepelt a gyárak felrobbantása és kutak megmérgezése. Az ítéletet a kolozsvári Törvényszék hozta meg: Lay Imrét 20, öccsét, Györgyöt pedig 18 év börtönre ítélték. Lay Imre Marosvásárhelyen kezdte meg börtönbüntetésének letöltését, majd átszállították Szamosújvárra, ahol 6 évig sínylődött, embertelen körülmények között. Szamosújváron, a Duna-deltában és más munkatáborokban dolgoztatták. 4 évig semmilyen kapcsolatot nem engedtek meg az otthoniakkal, az utolsó 2 évben küldhettek ugyan haza levelezőlapot, ám nagyon szigorúan megszabott szöveggel, kizárólag fogolyszámukat feltüntetve, név nélkül. Semmilyen válaszlevelet nem kaphattak otthonról. 1964. július 30-án szabadult az utolsók között, főként a nyugati diplomácia erőfeszítéseinek köszönhetően. Öccse is ugyanezen a napon szabadult, az enyedi politikai börtönből. Édesapjuk, szabadulásuk előtt hunyt el. Hazakerülése után, három évig a brassói műegyetemen karbantartó villanyszerelőként dolgozott. Majd áthelyezték a műegyetem automobil és traktor karának a laboratóriumába. Itt dolgozott közel tíz évet, mint vasesztergályos, villanyszerelő és mechanikus. A kálvária nem ért véget, a szekuritáté árgus szemekkel figyelte az erdélyi magyarság tevékenységét. Lay Imre a brassói magyar közösség fontos tagja. Az EMISZ titkári feladatait azóta is ellátja, kapcsolatot tart bajtársaival. 2006-ban jelent meg társszerzőjével, Papp Bálint Mihállyal közösen memoárja, az 1956-os brassói srácokról, az ötvenes évek naiv fiataljainak lázadását a kommunista rendszer ellen, illetve a börtön és kényszermunka mindennapjait. A brassói Reménység Házán emléktábla található, amelyen annak a nyolcvanegy elítéltnek a neve szerepel, akiket amiatt börtönöztek be, mert kapcsolatban álltak az EMISZ-szel. És ott áll a táblán azoknak a neve is, akik feladták az EMISZ-t a Szekuritátén, ám a börtöntől ez sem mentette meg őket. Nem csupán hatvanöt évvel ezelőtti lázadásuk, börtönbéli szomorú – víg napjaik jelentik a leckét számunkra, hanem ez a viszonyulásuk is az eltévelyedett bajtársakhoz is példaértékű számunkra. Lay Imre megrázó könyve vall a rabságról és a szabadságról. Arról a világról, amelyben az emberek inkább hasonlítanak a rácsokhoz, mint Istenhez, s a legjobbak, akiket büntetett a selejt, a börtönben, hol szabadabbak voltak, mint a kintiek, megértették: ilyen nagy dolog a szabadság.