A csíkdánfalvi Lukács Zoltán negyven éven át viselte a harangozói tisztséget, idén nyugdíjba vonult. A csíkdánfalviaknak két okból is fontos az idei év: egyrészt azért, mert az egyházközség idén ünnepli fennállásának századik évfordulóját, másrészt pedig azért, mert idén búcsúztatták el a harangozót, aki négy évtizedig dolgozott kötelességtudóan. Lukács Zoltánnal a templomban beszélgettünk, közben körbevezetett bennünket volt „munkahelyén”. A faluban min­denki Harangozó Zolinak hívja, és elmondása szerint eredetileg szabónak készült. Szabóként is dolgozott Balánbányán 1982 júniusáig, de a felcsíki faluban akkoriban hirdette ki a plébános, hogy a falu népének kell megválasztania az új harangozót, így szavazniuk kellett a négy harangozójelölt valamelyikére. Köz­tük volt Zoltán is, végül ő kapta a legtöbb szavazatot. A helyiek visszajelzése szerint mindig jól végezte munkáját, hiszen amikor jött a nagyidő ‒ vihar, villámlás, eső ‒, Zoli bácsi mindig sokáig húzta a harangokat, és a veszély elkerülte a falut. A harangozó sokoldalúsága A harangszó jelzi az időt, figyelmezteti a hívőket a közelgő szentmisére, ünnepre, továbbá jelzi az emberi élet fordulóinak eseményeit: a születést, házasságkötést és a halált. A harangozásnak pontos jelrendszere van, ami vidékenként és felekezetenként változik, hiszen halálesetkor másképp harangoznak nemek és korcsoportok szerint, másképp szólalnak meg a harangok veszély esetén. A népi kultúrában megannyi kifejezés, szokás és hiedelem kapcsolódik a harangozáshoz, gondoljunk csak az összehúzzák vagy félreverik a harangot kifejezésekre. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint harangszóval fogadták a településen átvonuló győztes hadvezéreket, és a számos hiedelem közül megemlítendő, hogy a népi hitvilágban a boszorkányokat onnan is fel lehetett ismerni, hogy a déli harangszókor seprűvel birkóztak. Miközben Zoli bácsival beszélgettünk, kiderült, hogy a harangozó munkája nem egyszerű szakma, mert sokszor a családtagoknak is részt kell venniük a feladatok elvégzésében. Amikor megkérdeztük Zoli bácsit, hogy nehéz volt-e vállalni ezt a tisztséget oly sok éven át, azt mondta, hogy nem neki volt nehéz, hanem a feleségének: ‒ A templomi abroszokat, terítőket, csipkéket mindig a feleségem mosta. Egy évben ötször kell cserélni ezeket, és mindig ki kellett mosni, keményíteni. Most nagyböjt van, húsvétkor fehérre kell cserélni, pünkösdkor pirosat teszünk, adventben lilát, karácsonykor ismét fehérbe öltözik minden. A következő harangozónak mondtam is, hogy erre oda kell figyelni, mert aki bejön a templomba, rögtön észreveszi, ha gyűröttek a terítők. Ez a harangozó dolga, nem a plébánosé, se nem a kántoré – mondta Zoli bácsi. Ugyanakkor a harangozó feladata tisztán tartani a templomot ‒ a dánfalvi templomban minden szombaton porszívózni kellett ‒, nagy ünnepek előtt pedig meg kellett seperni a templom előtt az utat. ‒ Akkor volt könnyebb nekem, amikor édesapám élt, mert ő minden vasárnapra megseperte az utat a templom előtt. Mire én felkeltem, hogy harangozzak, ő már kész volt a sepregetéssel – idézte fel az emlékeit. Emellett Harangozó Zoli bácsi mindig elkísérte a plébánost, amikor minden hónap első péntekén a betegeket látogatta, és amit tudott, segített. Az úrnapi kikerülésnél is szükség van a segítségére, hiszen ő az, aki ismeri a ceremónia részleteit, és az orgona sípjait is neki kellett felfújnia. [caption id="attachment_152302" align="alignnone" width="2560"] A templom tornyából ereszkedik le a nyugalomba vonult harangozó[/caption] Szabadság nélküli munka Mint mondta, azért sikerült ennyi éven át végeznie a munkát, mert a felesége mellette állt, és segített neki. Az ünnepeket mindig a templomban töltötték, és elmondása szerint akárhol voltak vendégségben, mindig időben haza kellett jönniük, hiszen hajnalban öt órakor harangozni kellett. Ha muszáj volt elmenniük valahova, akkor bérmafiai helyettesítették, de a negyven év alatt csak egyszer tudott huzamosabb időre elutazni: 2019-ben volt az első alkalom, hogy el tudott menni egy külföldi útra, addig egyszer sem volt szabadságon. Negyven évig, amíg más vasárnap pihent, ők akkor dolgoztak a legtöbbet, Dánfalván ugyanis három szentmise van minden vasárnap. ‒ Minden mise előtt háromszor kell harangozni, még egyszer az áldozás alatt és a mise végén is – sorolta Zoli bácsi. Ha beteg volt, ha lesérült, akkor is harangoznia kellett. Elmondta, hogy egyszer a borjú kirántotta a karját, és amikor közeledett a vihar és össze kellett húzni a harangokat ‒ vagyis mindhárom harangot egyszerre kellett húzni ‒, akkor segítséget kellett kérnie a helyi éjjeliőröktől, mert ő nem tudta húzni a kötelet. Ezután digitalizálták a harangozást, ma már csak egy gombnyomás az egész. Amikor kézzel harangozott, volt, hogy negyed órán át is húzta a harangokat, de amióta digitalizálták a rendszert, azóta csak öt percig tart a harangszó. ‒ Most már nem is Harangozó Zolinak hívnak faluban, hanem Gombnyomó úrnak – fűzte hozzá tréfásan. A harangok sokat közölnek, húsvét előtt pedig Rómába mennek Mindig figyelt, hogy pontos legyen, mert ha késett pár percet, akkor a helyiek nem mulasztották el jelezni a figyelmetlenséget. A gazdák régen egész napi programjukat a harangszóhoz igazították, a hajnalira keltek, este pedig akkor hagyták abba a munkát, amikor harangoztak. ‒ Délben, abban a helyben, amikor megszólalt a harang, a mezőn dolgozók ültek le, akkor volt az ebédidő – mondta. A déli harangszó háromperces, ekkor csak a nagyharang szól. Ha viszont a községben valaki meghalt, akkor ezt délben jelzik a lakosoknak, a déli harangszó után: ha férfi hunyt el, akkor a nagyharangot kongatják meg, ha nő, akkor a középsőt, és ha gyermek, akkor a kisharang szólal meg. Ha tűzeset volt, akkor félre kellett verni a harangokat. Ennek is megvolt a módja, hogy jelezzék, melyik faluban van a baj: ha Dánfalván volt tűz, akkor egyet koppantott a harang nyelve, ha valamelyik szomszéd faluban volt baj, akkor kettőt, és ha hármat, akkor az azt jelentette, hogy egy távolabbi faluban van tűz, például Csíkszenttamáson. Amikor pedig vihar közeledett, össze kellett húzni a harangokat. ‒ Amikor nagyidő van, a Gyimesekben azt mondják, hogy csak éppen Dánfalván ne harangozzanak, mert veri át a vihart. Erősek a harangok, Novotny Antal öntötte őket 1936-ban Temesváron, a közbirtokosság rendelésére – részletezte. A mondás szerint nagycsütörtökön a harangok Rómába mennek, ami tulajdonképpen arra utal, hogy elnémulnak. A keresztény hagyomány szerint nagycsütörtök a gyász napja, hiszen Jézus ekkor készült fel az áldozatra, ezért a harangok csütörtök estétől szombat estéig nem szólalnak meg. A helyüket a fakereplő veszi át, aminek a hangja nem terjed olyan messzire, mint a harangszó, de az idő jelzésére alkalmas. A plébánosok jöttek-mentek, de a harangozó maradt Harangozó Zoli bácsi már gyermekkorában látta, hogy milyen munkával jár ez a tisztség, mindent az előző harangozótól tanult el. Most pedig ő az, aki továbbadja a tudást a következő harangozónak. A falu népe tiszteli őt, és ha valamit el kellett intézniük a plébánián, mindig Harangozó Zoli bácsihoz fordultak előbb, mert mindig ő igazította el őket, közvetített a lakosok és a plébános között, ha kellett. Mint Zoli bácsi mondta, amíg ő harangozóként dolgozott, addig öt plébános is volt Dánfalván, és négy kántor. Amikor Kovács Károly plébános tavaly augusztusban átvette az egyházközség vezetését, az idős atya, Bara Ferenc plébános arra kérte Zoli bácsit, mondja el fiatal kollégájának, milyen szokások vannak Dánfalván. ‒ Azt mondta az öreg plébános, hogy amikor tizenhárom évvel ezelőtt idejött, én irányítottam. Hátrahagyta a fiatal plébánosnak, hogy engem kérdezzen, ha valami van, mert én régebb vagyok itt, mint ő. Hallgattak rám, mert a régi szokásokat nem hagytam el – mondta nevetve Zoli bácsi. Zoli bácsi szerint Dánfalván fontosnak tartják a helyiek a régi szokásokat, ezért szükség volt valakire, aki tudja, mit hogyan szoktak csinálni. Látogatásunk végén a plébános úrral is találkoztunk, akinek Zoli bácsi kötelességtudóan diktálta, hogy a faluban kikhez kell menni beteglátogatásra elsőpénteken. A plébános érdeklődésünkre elmondta, hogy a csíkdánfalvi szokások közül az tetszik neki a leginkább, hogy a harangozó itt olyan alkalmazott, aki egyben titkár is. ‒ Ha betegekhez kellett menni, Zoli bácsinak szólt mindenki, ő közvetített. A helyi szokásokat is jobban ismeri, mint én, és az embereket is. Nagyon sokat segített ‒ fűzte hozzá a plébános. Harangozó Zoli bácsi jókedvűen idézte fel az elmúlt negyven évet, szívesen emlékezett vissza mindenre. Azt mondta, hogy bármilyen nehézséggel is járt ez a tisztség, nem bánta meg, hogy annak idején elvállalta ezt a munkát. A fiatal harangozót már betanította, és most itt az ideje, hogy végre pihenjen egy kicsit.

Péter Ágnes