Álommunka
Mi leszel, ha nagy leszel? Gyermekkorunkban szinte naponta megkapjuk a kérdést, és biztos jele annak, hogy felnőttünk, ha már mi kérdezgetjük ezt a kicsiktől.
Ha ma valóban azzal foglalkoznék, amit húsz évvel ezelőtt jósoltam magamnak, állatorvos lennék. Na de nem akármilyen! Kizárólag aranyos szőrmókokkal, háziállatokkal foglalkoznék, kutyákkal, macskákkal, nyulakkal, kis rágcsálókkal, amiket oltás vagy vizsgálat előtt, közben és után kedvemre simogathatnék. De emlékeim szerint emellett „voltam” még (vagyis inkább csak lettem volna) idegenvezető, gyógyszerész, cukrász, nyomozó, sőt, még tűzoltó és kukás is, persze szigorúan a szemétszállító autók hátsó részén egyensúlyozva. Ez utóbbi talán akkor csúcsosodott ki, amikor a nálam négy évvel fiatalabb öcsémmel a városban járva csak csigatempóban haladhattunk, ugyanis hosszú perceken keresztül, utcákon át kellett követni a kukásautót. Valamennyi gyermek szeretne kukás lenni. Egy ismerősöm fia például azért választotta volna ezt, mert úgy „hetente csak egy napot kell dolgozni” – következtetett erre abból, hogy a házuk elől hetente egyszer szállítják el az összegyűlt szemetet, így nyilván csak egy munkanap van.
Aztán valahogy sorban mindről letettem. Általános és középiskolásként a színészet kezdett vonzani, de tetszett a belsőépítészet mint szakma, és hamar bejött mellé az újságírás is, amit különböző, kisebb-nagyobb kiadványoknál, diákújságoknál gyakoroltam is. Végül valahogy úgy sodort az élet, hogy az a kevés meglevő írói tapasztalat, de annál nagyobb lelkesedés meghozta az eredményét. Még ma is gyakran megkapom, hogy „ez nem nehéz munka, csak írogatsz és kapod a pénzt”, amin az elején felháborodtam és bőszen védtem a publicisták becsületét, de most már csak legyintek, mondván, „ne irigykedj, csináld te is”.
Felnőttként már egész mást akar az ember lánya, változik az „álommunka” fogalma. A legtöbb ember sokszor bármivel szívesebben foglalkozna, mint a saját munkájával, főként, ha megterhelő időszakon van túl. Mindezt csak azért, mert nem látunk bele egymás kenyérkeresetének mélyebb bugyraiba, ami az egyiknek könnyű, az a másiknak nehéz, vagy épp másképp vagyunk „bekötve”.