Hirdetés

Lengyelkedjünk!

A lengyeleket lehet és illik is szeretni, s jómagam sem érzek másként. Egy hét le­for­gá­sa alatt három ízben is a testvéri nép fiaival kapcsolatos személyes ol­vas­mány­él­mé­nyek értek, így ezekkel korábbi em­lé­ke­i­met is felidézhettem.

Csermák Zoltán
Becsült olvasási idő: 4 perc
Lengyelkedjünk!
A varsói Krucza utca Fotó: Csermák Zoltán archívuma

Édesanyám hagyatékának rendezése igen nagy feladatot tett a vállamra, az érzelmi szálak mellett az egykori kedves tárgyakat is alaposan szelektálni kellett. A relikviák közt képeslapok és fotók voltak nagy számban. Az egyik fiókban egy igazi kincsre leltem, 1960-ból származó, félszáz, nagy méretű fényképet találtam. Az alkotó szocialista Lengyelországot népszerűsítő felvételek voltak, s talán egy kiállításra kerülhettek Budapestre. A képeken dolgos parasztok aratnak, öntudatos munkások mosolyognak, s izmos sportolók hirdetik a népben rejlő ősi erőt. A széles varsói Krucza utcában, a szocreál épületek között Warszawák – ahogy a népnyelv nevezte, Gomulka Mercedesek (az akkori pártfőtitkárra célozva) – és Volgák suhannak. A háttérben már újabb építkezés kezdődik, minden bizonnyal igazi sztahanovisták dolgoztak a falakon. Gondoltam egyet, s elvittem a do­ku­mentumokat a Lengyel Kul­tu­rá­lis Intézetbe.


Hirdetés

Az ottani vezetők nagyon megörültek a szerzeménynek, s két frissen megjelent könyvvel honorálták gesztusomat. Gerencsér Tibor Ellentétek vonzásában, lengyel-magyar diplomáciai kapcsolatok a XX. század első felében című kötete kiváló összeállítás. A kiadványt lapozva felidézhettem a lengyel-bolsevik háborúban nyújtott segítségünket, amikor a fiatal lengyel államot – a Románián keresztül eljuttatott – magyar fegyverszállítmány mentette meg. A sors fintora volt: Lengyelország német megszállása után a budapesti lengyel nagykövetettől Horthy Miklós kormányzó egy villásreggelin köszönt el, s mikor a diplomata végleg elhagyta hazánkat, az ünnepélyes búcsúztató egy szimpátiatüntetéssel ért fel. A másik, egy album sportkapcsolatainkat vette számba, s a Riválisok a pályán, barátok a hétköznapokban címet kapta. Ezt sem lehetett letenni, megtudtam például be­lőle, hogy Lengyelország német megszállása előtt három nappal, 1939. augusztus 27-én a két ország labdarúgói Varsóban még válogatott mérkőzésen mérték össze erejüket. Ekkor az ország már a háborúra készült, s a foggal-körömmel harcoló vendéglátók végül 4:2 arányban nyerték meg a meccset. Egy másik fejezetben megtanultam az ökölvívó, Zbigniew Pietrzykowski nevét, akitől a mi híres Papp Lacink kétszer is vereséget szenvedett. S ekkor a lengyelekkel foglalkozó köteteknek még nem volt vége: egy októberi erdélyi újságíró-konferencián barátom, Havasi János megajándékozott legújabb könyvével, aminek a címe: Kinek két hazát adott… Beszélgetések háborús lengyel menekültekkel. A visszaemlékezéseket egy ültő helyemben elolvastam. Az általa leírt valóság kissé más volt, mint amit Gerencsér Tibor idillin vázolt. Az emlékezők például beszámoltak korrupt lengyel tisztekről, akik eladták a rájuk bízott élelmiszerkészleteket. A fogadtatás sem volt mindig testvéri, egy másik riportalany például egy magyar csendőrről beszélt, aki igen empirikus módszerrel győződött meg arról, hogy a szakállas menekült nem zsidó-e véletlenül. 
 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!