Saigon egészen más képet mutat, mint Hanoi. A háború után átnevezték, s megkapta ugyan a nemzeti hős Ho Si Minh nevét, de visszafogták a metropolisz fejlődését, mintegy büntetve a „bűnös várost”. Ez mára megváltozott. Az esti kivilágítása lenyűgöző, utoljára New Yorkban láttam ennyi fényreklámot. Minden nyugati cég letette itt a névjegyét. Mindenki vállalkozik, sokan, gyermeküket – egy szebb jövő reményében – jobb iskolákba adják: az utak mentén számos amerikai felsőfokú kollégiumot láttunk. Az emberek is elegánsabbak, mint északon, s gyakran leszólják az ország felső felét. A háborúról már senki sem beszél. New York feliratú sapkákat, „Jó reggelt, Vietnám!” (a nagy sikerű amerikai filmre utal, amelyben a műsorvezető jókedvre deríti a harcoló jenkiket) feliratú trikókat láttam gyakran. Az egykori rezsimre az elnöki palotában berendezett múzeum utal, a hajdani véres háborúra már csak az idősebbek emlékeznek, a fiatalok Amerikára inkább mint célállomásra tekintenek. A háborús múzeumokat pedig meghagyják az amerikai turistáknak, ezekből pedig van bőven. A dundi jenki végigjárhatja az egykori – szikárabb vietnámiaknak – fúrt alagutakat, lövöldözhet kalasnyikovval, vehet magának vietnámi gerillasapkát. Az egykori véres harcok tehát történelemmé szelídültek.

Számomra a régi francia emlékek voltak a legérdekesebbek. Elmentünk a Saigoni Operaház mellett, a díszes épület Eugène Ferret francia építész tervét dicséri. A századfordulón nyitotta meg kapuit, s műsorán gyakran megjelent a vietnámi „couleur locale” is. Sajnos ottlétünkkor nem volt előadás, de az idei programot szemügyre véve számos, Vietnám kultúráját és hagyományait bemutató balettet és zenés darabot tűznek műsorra. 
A Miasszonyunk-katedrálist éppen tatarozták, így csak az állványerdőt fényképezhették a turisták. Az építkezés – a hírek szerint – 2027-ben fejeződik be. A Continental Hotelben a világ számos híressége megszállt, s többek között Graham Green is e falak között vetette papírra legismertebb regényét, A csendes amerikait. A szálloda szintén régi fényében pompázik, s árait tekintve is megfizethető.
Legemlékezetesebb számomra mégis a Főposta. Az impozáns épületben dolgozott egykor Duong Van Ngo úr, akit csak a Levélíróként ismertek világszerte. Majd két évtizede még interjút készítettem vele, az idős tisztviselő az emberek ügyes-bajos dolgaiban segített. Korábban az írástudatlanokat gyámolította, majd két nyelven intézte a betérők ügyeit. A háborúk után szétszakított párok levelezését is segítette, sok tragédiát láthatott s hallhatott. De ezekről nem beszélt, halljuk őt: „16 éves koromban kezdtem ezt a munkát, 60 évvel ezelőtt. Még a gyarmati időben tanultam meg franciául, kisfiú koromban. Aztán változtak az idők, 36 évesen ismerkedtem meg az angollal, maga a posta küldött el iskolába. Már régen nyugdíjba vonultam, de sokan kérték, hogy maradjak, segítsek az ügyfeleknek a postai ügyintézés mindennapjaiban. Egyedül dolgozom, de a posta szolgálatában.”