A Sóvidéknek, általában Hargita megyének a diktatúra éveiben zajlott közművelődési életéről írt könyvet a Székelykeresztúron élő nyugdíjas pedagógus, László Miklós. A kötetet Szente B. Levente ismerteti. Amikor a Székely­keresz­túron élő László Miklós egykori, a sajtóban megjelent írásait egybefogó, általa vagy mások által is dokumentumértékűnek nevezett, nemrégiben megjelent Mozzanatok a Sóvidék, Hargita megye közművelődéséről a diktatúra idején című könyvét elolvastam, első benyomásom az volt, már a cím hallatán, de a kötet olvasata után és alapján, hogy ez az anyag, ha nyomban az úgynevezett forradalom után, a 90-es évek derekán jelenik meg, amikor Erdélyben az emberek annyira ki voltak éhezve helytörténet, néprajzi, történelmi és szépirodalmi munkák iránt, igazán trendi lett volna. A 20. század táncházmozgalma, a néprajzi kutatások a népi kultúra mindennemű formáit rögzítették, talán a végórában. Akik erre a munkára hivatottak voltak, bátran terepeztek, kutattak, lejegyezték tapasztalataikat, majd tanítottak, továbbadták a megszerzett tudást, a hagyományokat. Azokat a hagyományokat, amelyeket a nagy elődök alakítottak, s amelyeket hol háború, hol a politika, hol az önérdekek feledtette, romlásnak ítéltettek szándékosan. Ma már nem sokat tudnánk azokról a korsza­kokról, amelyekben elődeink éltek, ha nincsenek azok, akik életcéljuknak tekintették a múlt feltárását, annak rögzítését, hogy miként éltek eleink, mikor mit tettek, miért, mi célból. Tekei Erika Folk­lorizmus és em­lé­kez­(tet)és. Az 1980-as évek végén megjelent néprajzi/antropológiai kötetekhez kapcsolódó sajtóviták című tanulmányában írja: „A romániai magyar néprajzi könyvkiadás második korszaka – az 1948–1989 közötti időszak – elsősorban a Kriterion Könyvkiadóhoz köthető.” Kétségtelen, ez így van. Szerencsére napjainkban számos szakmunka jelenik meg, több kiadó biztosít teret ezeknek a munkáknak. Amikor a 80-as években a néphagyományokat ismertető kiadványok gyakrabban, de cenzúrázva közölhettek jeles kutatóink, nemzetközi téren is felfigyelt e kiadványokra a szakma. Most ezt a munkát folytatják többen is. Rendszerek jöttek és mentek, sok minden változott rövid idő alatt, így szükségszerű volt e változások dokumentálása. Még akkor is, ha ezt nem mindig szakemberek végezték. Régen úgy tartották, ha valamivel jót cselekedhetünk, azt tegyük meg, mondjuk el vagy írjuk le, mert egy család, egy nép, nemzet jövője akkor lehet majdnem teljes, ha ismertethetjük az igaz múltat. Annak ismeretében helyesen cselekedhetünk a jelenben, de egyben jóra vihetjük jövőbeli nemzedékünket. Ekképpen gondolkodott és írt László Miklós is. Ő maga mondta el e kiadvány kapcsán, hogy teljességre törekedett, ezért minden vidékről megkeresett egy-egy volt kultúrház-igazgatót, kulturális vezetőt, hogy segítsen az adatgyűjtésben. Adatai nemcsak azon időszakokat ölelik fel, amikor maga is oktatott, hanem a visszaemlékezések révén a korábbi időszakokat is leírja. László Miklós pedagógus, sajtómunkás 1937. december 5-én született a Hargita megyei Nagygalambfalván. 1955–1959 között tanított Szentegyházán, majd 1962-ig függetlenített kultúrház-igazgató Felsőboldogfalván. Egy tanévet Telekfalván tanít, 1962–68 között iskolaigazgató Felsősófalván, 1968–83. között kultúrigazgató Parajdon, 1983-tól nyugdíjazásáig zenetanár, nevelő a székelykeresztúri Gyermekotthonban. Pályafutása minden állomásán tevékenyen részt vett a művelődésszervezésben: számos felnőtt és gyermek népi zenekar létesítésénél bábáskodott, gyermek színdarabjai 1966-tól jelentek meg a hazai magyar lapokban, akárcsak tudósításai a marosvásárhelyi rádióban és napilapokban. Tizennégy magyarországi és hazai magyar lapban és folyóiratban több mint másfélezer tudósítása jelent meg, de a nevelő célzatú szakírásainak száma is jelentős. Tevékenységéhez számos megyei, illetve országos jelentőségű rendezvény szer­vezése fűződik: Találkozók Hargita megyében született írókkal és költőkkel, kortárs találkozók, fúvószenekarok találkozója, képzőművészeti tárlatok rendezése. A székelykeresztúri gyermekotthonban sikeres, díjnyertes gyermekzenekarokat és énekkarokat alapított, énekszólistákat képezett ki, sok tanulóval ismertette meg többféle hangszer alapfogásait. Sokoldalú, eredményes nevelői és kulturális tevékenysége, valamint közírói munkássága többféle elismerést hozott: számos jutalomban részesült, pályadíjat és életműdíjat is nyert. Jelenleg Székelykeresztúron tölti nyug­díjas­éveit. A cikk a Hargita Népe március 23-i számában jelent meg.