Ami történt a Külügyi Hírszerző Szolgálat (SIE) főnökének parlamenti megszavazása tekintetében, az a maga nemében akár visszásnak és furának nevezhető. Másképpen fogalmazva, egy igen faramuci helyzet alakult ki. Amint arról már beszámoltunk, már a keddi szavazást megelőzően, még az elmúlt héten tudni lehetett, hogy a Klaus Johannis államelnök által javasolt Mihai Răzvan Ungureanu mellett úgymond kiáll Gabriel Oprea kormányfőhelyettes, belügyminiszter és a nevével fémjelzett kormánykoalíciót alkotó párt, az UNPR, pontosabban annak honatyái. Igen szokatlan és szinte érthetetlen, hogy a kormánykoalíció egyik „oszlopos tagja” kirúg a hámból és az ellenlábasnál köt ki, azaz ez esetben az ellenzéki pártokat támogatja leadott szavazataival. Igen, mert ugyan az államelnök javasolta a szóban forgó személyt, s arról állítólag még a számára szimpatikus liberális párttal sem konzultált, de tudni kell azt is, hogy Ungureanu a nemzeti liberális párt egyik első-alelnöke (legalábbis az volt kinevezéséig a SIE élére), tehát jelölése mindenképp pártpreferenciák alapján történt. De térjünk vissza a kormánykoalícióra, amely tekintetében nemrégiben azt latolgattuk lapunk hasábjain, hogy az UNPR ezzel a gesztusával akár éket is üthet abban. Valahogy úgy vagyunk vele, mint a házastársi kapcsolatokkal, egy házasság rendszerint azért köttetik meg, mert kölcsönös érzelmeken (azaz szerelmi kapcsolaton), közös életcélokon, családalapítási szándékon alapul, és amikor az megköttetik, akkor rendszerint senki sem számol még csak egy válóper lehetőségével sem. Elméletileg egy kormánykoalíció is ilyen kellene legyen, s amelynek a kötőelemét a közös ideológia, országfejlesztési stratégia stb. kell képezze, s esetenként a közös célok is. Ez utóbbiak esetében viszont előfordulhat, hogy a célok rövid távúak, s a hatalom megkaparintását helyezik előtérbe, s ebbe az is beletartozik, hogy a koalíciót alkotó egyik vagy másik partner érdekei érvényesüljenek a későbbiek során. Hazai viszonylatban semmiképp sem lehet a szó igazi értelmében házasságkötéshez hasonlítani a mindenkori kormánykoalíciókat, sőt még élettársi kapcsolatról sem beszélhetünk. Viszont a partnerkapcsolatokban ismeretes az úgynevezett „laza kapcsolat”, sőt esetenként a „nyitott házasságokban” is, be lehet jönni, ki lehet menni, félre lehet lépni és nem kell aggódni, szorongani a „házasságtörés” következményei okán. Így történt most az UNPR-vel is, amelyre mindig is jellemző volt az általa igen szorosnak kikiáltott kapcsolat (értsd: koalíció), de a gyakorlatban az nemigen érvényesült. Amúgy ez a párt igen „nyitott”: a hét elején maga a pártelnök, Gabriel Oprea ismerte el, hogy pártja ajtói mindig is nyitva voltak és nyitva is lesznek mindenki előtt, legyen szó egy másik párt egykori tagjáról, egy másik párt színeiben megválasztott képviselőről vagy szenátorról vagy akár politikai alakulatról. Egy feltétel van: „katonásan kell beállni a sorba”, és érvényesülve az igazi demokrácia, nincs „lekáderezés”. Nem a pártelnök mondta, de ilyen alapon egy kicsit eltúlozva a dolgokat, magának a pártnak is nagyobb a mozgástere: koalíció ide vagy oda, egy „pásztoróra” erejéig át lehet lépni a szomszédba, az ellenzék táborába, és azt igen okosan meg is lehet indokolni, ahogy az be is következett. Egy dolog a kormánykoalíció, ami a kormányzási szempontokon, ismérveken alapul, s más dolog kiállni és feltétel nélkül elfogadni a nemzetvédelmi stratégiát, s ilyenképpen az azzal kapcsolatos parlamenti szavazásokon igennel voksolni. Ez a logika is szinte érthető lehetne, a gond csupán az, hogy abban a stratégiában nem szerepel az a kitétel, miszerint július 1-jéig ki kellett nevezni a SIE főnökét, sem pedig az, hogy ezt a tisztséget csak kizárólag Răzvan Ungureanu töltheti be. Mert valahogy erkölcsi szempontból is elfogadhatatlan az ilyen kilengés, mint ahogy a házasságtörés esetén sem igen lehet arra hivatkozni, hogy a férj vagy a feleség huzamosabb ideig külföldön tartózkodott. Tetszik, nem tetszik, a történtek okán ismét el kell fogadnunk, hogy a kormánykoalíció, legalábbis hazai viszonylatban, nem a tartós házasság intézménye, hanem inkább a kényszerházasságé. S ilyen kényszerházasságokba sajnos az elmúlt 25 esztendő során majd mindegyik parlamenti párt „belement”, sőt egyesek „irigylésre méltó” gyakorisággal. Végezetül, de nem utolsósorban: gyakran hallani arról, hogy a romániai demokrácia egy sajátos demokrácia, meg arról is, hogy a romániai jogalkotásnak megvannak a maga „sajátosságai”, a szóban forgó keddi parlamenti szavazást követően most már azzal is elő lehet rukkolni, hogy Romániában létezhet kormánykoalíció és államelnöki koalíció is, sőt az UNPR szerint stratégiai koalíció is. Hecser Zoltán