Hazautazása előtt megtanult néhány szót románul, hogy értekezni tudjon, aztán kiderült, hogy nem is román, s ha eddig büszkén vallotta román származásúnak magát, most még büszkébben vállalja székelyföldi gyökereit László Zsolt. A fiatalember Székelyudvarhelyen született 1993-ban, és 1996-tól Skóciában, örökbe fogadó családjával él. Tíz nappal ezelőtt nevelőanyja kíséretében, Lukács Csaba székelyudvarhelyi származású Ma­gyarországon élő újságíró jó­voltából hazajött, hogy fellelje felmenőit, szembesüljön életének fehér foltjaival. László Zsolt egyik szereplője Lukács Csaba külföldre örökbe adott, s most identitásukat kereső fiatalokról szóló filmjének. [caption id="attachment_37883" align="aligncenter" width="1400"] László Zsolt és Rácz Katalin találkozása. Emlékidézés Fotó: László Róbert[/caption] A székelyudvarhelyi születésű László Zsolt története nem ismeretlen olvasóink előtt: augusztus 22-én lapunkban tettük közzé, hogy a Skóciába örökbe fogadott fiatalember keresi vér szerinti szüleit, majd miután több olvasónk is segítséget nyújtott a megtalálásában, mi magunk is találkoztunk a szülőanyjával, illetve testvérével, jártunk az egykori csíkszentmártoni gyerekotthonban és a hivatásos nevelőszülőnél is, aki gondozta, és szeptember 27–29. között megjelent riportsorozatunkban elsősorban azt mutattuk be, hogyan történtek a külföldi örökbefogadások az 1990-es évek közepén. Most néhány helyszínre László Zsolttal tértünk vissza. Itthonjában Zsolt és nevelőanyja tíz napja érkezett Romániába, ahol természetesen először a szüleivel – a zetelaki konténerházban lakó szülőanyjával és testvérével, valamint a havasokon pásztorkodó édesapjával, majd a rokonság több tagjával találkozott. Az elmúlt héten Csíkszentmártonba, az egykori gyerekotthonba is benézett, majd elkísértük abba a házba, amelyben hároméves koráig nevelkedett, jelen voltunk az otthon nyugalmazott igazgatónőjével, valamint a hivatásos nevelőszülővel, Rácz Katalinnal való találkozáson, láttunk könnyeket és felvillanó emlékszilánkokat, egy embert, aki a saját múltját próbálja összerakni rég nem érzett ízekből, illatokból, kisasztalból, hintából és csűroldalból, aki keresi a kályhát, amely halványan még mindig látható égési sebeit okozta… Az emlékidézést nem akarva megzavarni, néhány nappal később a szerkesztőségben készítettünk interjút Zsolttal és nevelőanyjával, Pamela Tawse-szal. Megtudom, hogy mostanig minden csodás volt, ismerkedett a vidékkel, az első napokban Lu­kács Csabával járták a környéket, városnézni voltak, jártak a sóbányában, és kézilabdameccsre is eljutott Székelyudvarhelyen, ami nagy élményt jelentett. Skóciában van egy kedvenc focicsapata, amelynek ugyanazok a színei, mint az udvarhelyi csapatnak, ugyanúgy „medvéknek” hívják, és ugyanazt a zenét játszották a meccsen. Mintha otthon lett volna. Zsolt, aki egész életében testvérre vágyott, nagy örömmel találkozott a húgával, akivel könnyen egymásra hangolódtak, viccelődtek, csipkelődtek. Különleges pillanat volt számára az apjával való találkozás is, különösen, mert nem mozdították ki az apját a saját komfortzónájából, hanem ők mentek ki a havasba találkozni vele, így látta az ő igazi életterét, azokat a dolgokat, amiket ő a saját kezével épített, és érezte a hasonlóságot, azt, hogy tényleg rokonok. A skóciai fiatalember 17 éves korától négy évig a nagybátyjával dolgozott, ipari festéseket, pl. óriási olajtartályok festését végezték. Azután egy fotós szaküzletben kapott munkát, és két éve emellett 10-12 fős csoportoknak tanít fotós technikát is. Fotóriporter szeretne lenni. Mielőtt idejött, az volt az álma, hogy körbeutazza a világot és fotózzon, most hogy itt van, és tudja, hogy még sok év áll előtte, legalább 5-10 évet Székelyföldön szeretne tölteni és fotós újságírással foglalkozni. Nevelőanyja támogatja terveiben, hisz szerinte Zsoltnak a saját életét kell élnie. Honnan jött és hová tart? – Mindig tudtam, hogy örökbe fogadtak, nem volt titok számomra, és a kiskori fotókat is gyakran nézegettem – mondta Zsolt, hozzátéve, hogy kb. tízéves korában kezdte érdekelni, hogy honnan származik. Az örökbe fogadási iratokon szerepelt a vér szerinti szülők neve, próbálkozott a Facebookon, csakhogy a szüleinek nincs. Amikor elkezdtek hivatalosan keresgélni a nevelőanyja segítségével, nem tudták, hogy Erdély nemcsak román, ezért minden információ, amit kaptak, románul érkezett, románokról. – Hallottam Ceaușescuról, de nem tudtam semmit Erdélyről, amikor idejöttem – közölte László Zsolt. – És nehezen is értettem meg, hogy miért is van ez így, miközben Székelyföld nem is a határ mellett van, de most már sok mindennek utánanéztem… Korábban büszkén mondtam magamról, hogy román származású vagyok, most még büszkébben mondhatom, hogy magyar. – Ugyanakkor mi, Skóciában skótnak valljuk magunkat és nem angolnak – tette hozzá Pamela Tawse, aki elmondta, hogy az örökbefogadáskor nem volt fontos számukra, hogy milyen származású a gyerek, hiszen ismerték a médiából a romániai árvaházak helyzetét, és segíteni akartak. A nevelőanya, kérdésemre, hogy fizettek-e az örökbefogadáskor, hangsúlyozta, nem fizettek senkinek, és úgy gondolja, hogy emberekkel nem lehet és nem szabad kereskedni, és nem folytatta volna az örökbefogadási procedúrát, ha pénzt kértek volna ezért. Film a humán exportról Lukács Csaba újságíró közismert humanitárius tevékenységéről, arról, hogy a Baptista Szeretetszolgálat vagy a Székely Szeretetszolgálat révén bajba jutott emberek keresik meg. Most az eredetét kereső fiú hazatérését segítette és örökítette meg kollégájával, Marosi Géza operatőrrel együtt. – Arra figyeltem fel, hogy felnőtt az a generáció, akit Romániából elvittek vagy eladtak külföldre, és hogy fontosak lettek számukra a gyökereik. László Zsoltnak például egyáltalán nincs székely tudata vagy legalábbis, ha logikusan közelítenénk meg, nem kellene hogy legyen. Skóciában szocializálódott, de eljött a pillanat az életében, amikor a vér szava megszólalt és fontos lett, hogy megkeresse a gyökereit. Azért is segítek neki ebben, hogy ezt a folyamatot végigkövessem. A készülő dokumentumfilmünkben László Zsolt egyik fontos epizódszereplő. Segítségére voltam, hogy találkozzon a szüleivel és azokkal, akik gondját viselték az itteni életében. Nagyon érdekes látni, ahogy ez a gyerek felfedezi a saját múltját magában is, és ezzel együtt a saját személyiségét. A mi filmünk tulajdonképpen arról szól – és lehet, hogy ezt kegyetlen kimondani, – hogy Románia a szászok eladása után talált egy másik humán exportcikket az 1990-es évek elején, és gyakorlatilag Nyugat-Európát és Észak-Amerikát elárasztották a Romániából örökbe adott gyerekek. Érdekel annak a pszichológiai folyamata is, hogy miért lesz hirtelen fontos valakinek, hogy megtudja, honnan származik. Több szereplőnk lesz, például várhatóan egy olyan amerikai lány, aki Bukarestbe költözött haza a haldokló édesanyjához, hogy legalább az utolsó időt együtt töltsék, de szerepelni fog benne az az Izidor Ruckel is, akit a világ egyik legborzasztóbb intézményéből, a máramarosszigeti elfekvőből, a gyógyíthatatlan gyerekek intézetéből fogadtak örökbe 13 éves korában Amerikába. 1992-ben ebben az intézetben forgatott a BBC stábja, és ezek a képsorok voltak azok, amelyek megrázták a világot és ráirányították a figyelmet a romániai árvákra. Ez a fiú végül nem érezte otthonának Amerikát, pedig szerető családba került és felnőttként, egy humanitárius szervezet képviselőjeként visszaköltözött Romániába, mert itt érzi magát itthon. Ő mondott egy olyan mondatot, ami után számomra egyértelmű volt, hogy filmet kell készíteni: azt mondta, hogy nekem honvágyam volt azután az intézmény után, ahol felnőttem. Tehát a világ egyik legborzalmasabb helyét is érezheted az otthonodnak és érezhetsz utána honvágyat… Számomra az a tanulság, hogy az életösztön erősebb, mint bármi más külső tényező, a legborzalmasabb helyeken is felül tud kerekedni, és megszépíti a díszletet. Lukács Csaba jelen volt, amikor László Zsolt találkozott a ma már külön élő vér szerinti szüleivel. – Ez nekem is olyan élmény volt, amit nem fogok elfelejteni – jegyezte meg az újságíró. – Remélem, át tudjuk adni a nézőnek is, és egy kicsit elgondolkodhatunk azon, hogy történhet bármi az életünkben, vannak magasabb erők, magasabb érzelmek, amik felülírnak mindent. Ezeket a gyerekeket a szüleik eldobták maguktól, és a gyerekek nem megharagudtak rájuk, hanem keresik a múltat és hajlandók megbocsátani, készek újrakezdeni egy másik életet. Ugyanakkor újságíróként megnyugtató volt számomra, miután végignéztem a BBC archívumait, hogy nincsenek Hargita megyéből olyan borzasztó képek, mint az ország más részeiből. Ez abban erősített meg, hogy mi a legnagyobb nyomorúság közepette is kevéssé lettünk embertelenek. Nagyon világosan különbséget lehet tenni egy 1989-es Hargita megyei árvaház és egy másik romániai árvaház között. Nyilván a televízió a minél drasztikusabb képekben volt érdekelt, és azt nem a magyar vidékeken találta meg. Visszatérés Kérdésemre, hogy miként tovább, George Anderson, akit egyre többen László Zsoltnak szólítanak, elmondja, hogy ezután is próbálja tartani a kapcsolatot minden lehetséges módon a fellelt rokonokkal. Ugyanakkor szeretne úgy cselekedni, ahogy Izidor Ruckel tette: az egész amerikai népet tájékoztatta arról, hogy Romániában mi történt. – Erdéllyel kapcsolatban viszont nincsenek ilyen információk, nincs kifejezetten a magyar örökbefogadottakról történet – mondta Zsolt –, és egy küldetés lehet számomra, hogy az erdélyi magyar származású gyerekeknek segítsek hazatalálni. Persze nem fogok feltétlenül erre koncentrálni, de mindenkinek joga van hazatérni, és ha segíthetek, hogy mások is megismerjék a családjukat, akkor megteszem. László Zsolt egyébként szerencsésnek érzi magát, szerető nevelőszülőkre talált. Úgy véli, gyerekotthoni gyerekként itthon számára nem lettek volna olyan egészségügyi és tanulási feltételek, mint Skóciában, és azt sem tehetné meg, hogy az itteni keresetéből könnyen kimozduljon világot látni, míg így bármilyen munkája is legyen, eleget tud keresni ahhoz, hogy hazajöjjön akármikor. Hogy most nehéz szívvel tér haza Skóciába? Az is lehet, hogy addig elveszíti a repülőjegyét, jegyzi meg tréfásan hűséges kísérőjének, nevelőanyjának… Daczó Katalin