erős felhőzet
kevés felhő
szórványos felhőzet
Lábon sípolták magukat
Nem is tudom. Nekem nagyobb szégyen, hogy sosem hallottam a vérző fejjel is tovább sípoló történészről, vagy a történésznek nagyobb szégyen, hogy ilyen „hőstett” kapcsán ismerhetik meg őt a Kárpát-medence hozzám hasonló tudatlanjai?
Október 23-án, Budapesten, a Kossuth Lajos téren megemlékező embertömeghez „csatlakoztak” azok is, akik úgy érezték, hogy a tiltakozásnak megfelelő módja az, ha sípokkal belezajonganak a beszédekbe. Ez szerintem is kézenfekvő módja a nemtetszés kifejezésének: pofátlan bár, viszont ha valaki valamit pofátlannak talál, az ellen igenis felléphet pofátlanul. De kicsit más ez az egész, amikor körülbelül száz tüntető tízezrek ünnepébe kontárkodik bele, ráadásul úgy, hogy néhány metrómegállónyira jókora tömeg tiltakozik az ellen, ami a Kossuth téren történik, elhangzik.
Persze, ez is érthető. Nyilván nem ugyanazt jelenti a sajátjaink között hőzöngeni, mint belesípolni a főgonosz képébe. Azt se feledjük, hogy vannak, akik sem ide, sem oda nem tartoznak, csupán civil indíttatásból fújják a „nótájukat”. És ez alapjában véve igenis becsülendő, bátor tett. Csak messze nem okos és emberséges, ha nem igazodik a kontextushoz.
Az ugyanis már-már hagyomány, hogy kifütyüljük a polgármestert, a politikust a rendezvényt záró koncert előtt, amikor van képe színpadra lépni és húzni az időt. Egye fene, ha egy stadionavatáson is füttykoncert szól a szónoklat alatt, mert egyébként is, ha egy ország vezetőjét egy füttykoncert megingathatja, az nem való vezetőnek. De egy kis ország világtörténelembe bevonult forradalmának emlékünnepe valahogy mégsem az a keret, amelyben helye van az ilyesminek. Főleg akkor, amikor még köztünk járnak azok a hősök, akik bizony nem síppal fejezték ki a nemtetszésüket, akik nem egy-két pofont kockáztattak a fellépésükkel. … És akik a golyózápor között is a többséget képviselték.
A forradalom emléknapjának Kossuth téri ünnepi műsorát valamennyi portál szerint végigsípolták a füttyösök. Nemcsak a politikusok beszédét, hanem a forradalmár szavait, a magyar és a lengyel himnuszt is. Ez pedig már nem az aktuális politikai helyzet elleni felbőszülés üzenete, hanem a bunkóságé, a tiszteletlenségé. Ha szentül hiszek a magam igazában, de a hangoztatásával száz ember ünnepét elrontom, akkor illő dolognak érzem befogni a számat. És ott jártatni, ahol mások is hasonlóan gondolkodnak, esetleg ott, ahol az általam vélt igazságról meg tudok győzni néhány magamfajta embert, ezáltal pedig valóban hasznára válhatok az adott ügynek. De nem egyedül százakat, mert ahhoz nincs meg a tehetségem, a támogatottságom, a hatalmam!
Néha úgy érzem, kisebbségként nagyon passzívak vagyunk itt, Romániában. Olykor talán sípot kellene vennünk a szánkba és hevesen kellene tiltakoznunk: ha a hangunkat nem tudjuk hallatni, bár a sípszavunkat meghallják! Aztán a világ különböző helyszíneiről érkezik egy-egy ilyen hír, mint vasárnap Budapestről, és lecsillapít. Mert ez annyira kontraproduktív, annyira szánalmas, hogy csak lábon lőhetjük magunkat vele. Azaz dehogy lőhetjük! Hiszen ez csak közönséges síp! Még néhányszor el lehet ugyan játszani vele, de nemsokára már arra sem fogják méltatni a füttyösöket, hogy elküldjék őket melegebb éghajlatra és két taslit felkenjenek a képükre. Egyszerűen kikapják a sípot a szájukból és kicserélik cumival.
Kovács Hont Imre
.jpg)
 cm.jpg)
