Botár Attila népművelő, könyvtáros, költő, író 1944. március 17-én született Székelyudvarhelyen, és alig néhány hónapos csecsemő volt, amikor a háború miatt menekülniük kellett. Azóta sok helyen lakott, ma Veszprémben él. Telefonon beszélgetett vele életéről, gyakori hely- és foglalkozásváltoztatásairól Daczó Katalin. – Meglepődött, hogy erdélyi újságíró keresi? – Meg, igen. Már maga az is meglepett, hogy újságíró keres. Nem nagyon szoktak keresni. – De közeledik a 75. születésnapja… Ön éppen csak itt született, és már menniük is kellett. Ettől függetlenül fontosnak bizonyult a szülőhely az Ön életében? – Én naponta gondolok arra a városra, ahol születtem, és azt hiszem, ezzel mindenki így van. Nem lehet megszabadulni attól a helytől, ahol születtél. Néhányszor jártam ott az életem során, ott maradtak a rokonaink. Nagyszüleim, Botár János pékmester és a felesége, Kun Anna az ötvenes években elhaláloztak, de édesapámnak a testvére, Botár Irma tanárnő ott élte le az életét, nála jártunk egy párszor. No meg Parajdon, ahol szintén élt rokonság édesanyámék révén. Ő gyergyószentmiklósi örmény volt, a Vákár családból, egy kis brassói szász beütéssel. Erdély nagyon sok mindent adott nekem, szinte mindent. Genetikailag hurcolja az ember az őseit, még ha alig is éltem ott. – Láttam, hogy a költészetét is megihlette a múlt… Olvastam a Szülőház mentaszagban című versét… – Igen, az egy hazajáró embernek a visszaemlékezése. Akkor már tulajdonképpen csak Irmuska nagynéném élt az udvarhelyiek közül. Az apai nagyanyám és nagyapám is már fönt volt a temetőben. Életemben nem találkoztam velük, csak a szülői házat láthattam. És a menekülésről is írtam is egy verset, valahol valamelyik kötetemben. – Mit tud a menekülésről? Mit mesélt az édesanyja? Hogy lehetett egy olyan apró gyermekkel menekülni? – Lovas szekérrel menekültünk Székely­udvarhelyről a Vákár nagyszüleimmel, és az apró gyermek vérhast kapott közben. És jellemző, hogy amikor vérhast kaptam, akkor hol egy német orvos, hol egy orosz doktornő kezelgetett, a front állásától függően. De aztán valahogy meggyógyultam, és a végén Szombathely bombázását is 1945 áprilisában ott éltük meg, majd Pest mellé kerültünk, és a húgom már ott született Dunaharasztiban, az öcsém pedig Budaörsön. Később Pesten laktunk bérelt lakásban, amíg egyszer csak anyám fogott minket, és elvitt Tolna megyébe az anyai nagyapámékhoz, akik akkor már ott éltek és földműveléssel foglalkoztak. Egyébként anyai nagyapám, Vákár Vilmos színész volt, testvérei közül Vákár P. Arthúr lapszerkesztő-politikus, és a csíkszeredai id. Vákár Lajos nyomdatulajdonos ismertebb. A színész nagyapámék tehát Tolna megyében, Felsőnánán éltek, és azért éppen ott, mert ebben a megcsonkított országban kellett a föld, a művelnivaló föld, valahogy helyre kellett állítani a dolgokat, és kiszemelték a svábokat, hogy el kell küldeni őket a rokonaikhoz. És hát kitelepítették őket Tolnából. Ez egy eléggé hitvány történet volt, de… így kerültünk mi egy sváb faluba. Nemcsak mi, hanem a Felvidékről kitelepített magyarok, és a bukovinai székelyek, akik a Tito partizánjai elől voltak kénytelenek menekülni. Szóval, elég színes társaság gyúródott össze ebben a faluban. Én Felsőnánán végeztem az általános iskolát, és a két testvérem is. – Élete további részében is az átlagosnál többet változtatta a helyét? – A középiskolai évek elején mezőgazdasági technikumban tanultam Szekszárdon, majd a lábamban egy betegség kezdődött, nem javasolták a mezőgazdasági munkát, és átmentem Komlóra, általános gimnáziumba, orosz tagozatú osztályba, csupa válogatott legények és leányok közé. Komlón érettségiztem, és éltem is ott egy jó 15-20 évet, bizonyos megszakításokkal. Mert közben én is most kezdem érezni, hogy helyváltoztatási allergiám van, hiszen olyan 17-18 alkalommal költöztem életemben. Ebben benne van az is, hogy Szombathelyen népművelés–könyvtár szakot végeztem, három évet töltöttem kollégiumban. Benne van az is, hogy Türjén, Zala megyében voltam művelődésiház-igazgató. Meg hát benne van az is, hogy Balatonalmádiból jártam Veszprémbe naponta dolgozni. Szóval sok minden… – Milyen pályát választott? Ön választott vagy a sors? – Én mezőgazdász szerettem volna lenni. Nagyapámék mellett nagyon megszerettem a földművesmunkát, és falun akartam maradni. Aztán az élet mégsem úgy alakult. A komlói érettségi után voltam képesítés nélküli tanító Gödrekeresztúron, aztán dolgoztam a komlói bányaüzemnél, majd következett Szombathely, Türje, Zalaszentgrót – ahol szintén művelődésiház-igazgató voltam –, majd visszakerültem Komlóra. Ott született a kislányom. Nem volt lakásunk, és emiatt jöttünk át ide, Veszprém megyébe. Aztán könyvtárban dolgoztam, a zirci ipari szakmunkásképző intézet iskolai könyvtárából jöttem nyugdíjba 2008-ban. – S mindebből, amit felsorolt, mi az, ami leginkább kedvére való volt? – Leginkább kedvemre való az volt, amit egész életemben csináltam, csak hát főfoglalkozásban a három gyermek mellett nem nagyon lehetett, mert mindig kellett valami állandó és biztos állás – szóval leginkább kedvemre való az írás volt. Elég sokat írtam a munkám mellett verset is, prózát is. Fordítottam is Rilkét, Silvia Plath-ot, még Baconskitól is fordítottam románból, szótárral. Ami jobban megy, az inkább az orosz, a német meg az angol. A munkahelyeimből pedig a könyvtár volt az igazi. Kezdetben a főiskolán még a népművelést tartottam izgalmasabbnak, mozgékonyabbnak, de aztán „megbölcsültem”. – Azokban az években nálunk a művelődési dolgozók a kommunista ideológiát kellett hogy szolgálják. Gondolom, Magyarországon sem volt ez másként… – Valóban. De szerencsém volt, mert akadt olyan tanárom a középiskolában és a főiskolán is, akivel megértettük egymást, és aki kinyitotta a szemem. Szombathelyen dr. Kiss Gyula tanított művelődéstörténetet, egy régi vágású Eötvös-kollégista, akinek Szabó Dezső volt a kedvence, meg a népiek. Az, ami nekem. Komlóról pedig éppen most írok egy regényfélét. Komlóra, a frissen épült bányavárosba akkoriban büntetésből került nem egy értelmiségi. És volt olyan tanárom, aki ötvenhatban a pedagógiai főiskolán a forradalmi bizottmánynak a tagja volt. Általános iskolában tanított bölcsész és államtudományi-jogi doktorátussal. Még a bányában a csillések között is lehetett régen végzett ügyvéd vagy olyasvalaki, akit halálra ítéltek, aztán megkegyelmeztek neki − irány Komló! Olyan betiltott olvasmányokat lehetett kölcsönkapni az ilyen tanároktól, amikhez a könyvtárakban nem lehetett hozzáférni. – Hogyan, mikor találkozott a költészettel? – A költészet még szinte gyerekként, Felsőnánán kezdett foglalkoztatni. Talán az édesapám példája is hozzájárult, ő ugyanis Botár Béla költő, műfordító volt, és mivel a szüleink elváltak, őt leginkább a költészete révén ismertem. Ugyanakkor nagyon korán kapcsolatba kerültem Ady és József Attila költészetével. Voltak könyveink: Weöres Sándor, Áprily Lajos, Jékely… Édesapám nagyon jó viszonyban volt Jékely Zoltánnal, aki állítólag engem is tutujgatott. – Nagy Lajos-díjat, Gyulai Pál-díjat, Nemzetközi Költőverseny-különdíjat mondhat magáénak… – Volt ilyen, de tulajdonképpen eléggé megkéstem. A kilencvenes években lettem az Írószövetség tagja. Ahogy így most visszanézek, Budapestet nem szerettem soha, de ennek egyéb okai is vannak. Tény, hogy nem nagyon tolongtam ott a kiadóknál sem. S egyszer csak felnézek, s rájövök, hogy már negyvenéves vagyok, és csak egy fél kötetem jelent meg, Patka Laci barátommal közösen. Nos, akkor kezdtem összeszedegetni a dolgaimat. – Tehát 1981-ben jelent meg az első „félkötete”. És az utolsó? – A legutóbbi regényszerűségem, az Időfoltok 2014-ben jött ki a nyomdából. Ez egy városi regény, Veszprémről szól tulajdonképpen, meg egy népművelő házaspárról és másokról, akik itt éltek a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években. Sőt még kicsit előre is. Én inkább regényszerűségnek nevezném, én így képzelem el a regényt. A Kötődések. Ave Regina című szonett-kötetem pedig 2016-ban látott napvilágot. – Szereti Veszprémet? – Szeretem. Nagyon jó hely. Nagyon hálás vagyok… Azt hiszem, én már Komlón nem élnék. Így is nehéz, szóval nem akarok dicsekedni, de van egy olyan tüdőbetegségem, ami gyógyíthatatlan. Szóval nem könnyű így sem, de Veszprém feloldja az embert. Egy kis mediterrán város, de ennek ellenére tele van történelemmel, tele van építészeti csodával, tele van erdélyivel. – Mivel tölti a napjait így 75 évesen? – Reggelente írok. Van egy penzumom a Komló-regényt illetően. Meg amúgy már az egészség is osztja az időmet eléggé, mert tegnap este is egy CT-n voltam. És olvasgatok, újat is, de inkább régi, el nem olvasott dolgokat. Próbálom feldolgozni, számítógépbe vinni Vákár nagyapám memoárját, amit Tolna megyében, könyvelőként kezdett el írni és végül is Komlón fejezett be – ott volt az utolsó családegyesítés, és ott fejezte be a visszaemlékezéseit az életéről. Talán még sikerül nekem is a szövegszerkesztőbe irányítanom ezt az elég nehezen olvasható, tintaceruzával írt, öreges írását. Ha jól belegondolok, 88 éves koráig írta. – Miről írt utoljára verset? – Ami utoljára foglalkoztatott, meg hát most is − van egy Határjárások című ciklusom, és annak az egyik részeként írtam, éppen múlt héten tettem ki ebbe a szörnyűségbe, ebbe a Facebookba néhány sort − ez arról szól, hogy Nyugat felől kiröhögnek minket. Igazából ez a Határjárások ciklus egy visszaemlékezés, mint Szabó Lőrinctől a Tücsökzene. Visszatértem a Tolna megyei dolgokhoz meg a komlói határhoz. És még naplót is írok mellette − hogy hogyan tűnt el a múlt században a magyar paraszti osztály. Mert eltűnt. Az első világháború elpusztította a felét. A második világháború, a másik felét, a maradékot a téeszesítés. A monarchia hadseregében a parasztgyereknek nagy tekintélye volt, mert az időjárást, a testi megpróbáltatásokat bírták, így őket vitték el. És természetesen ők pusztultak. A bányászokat nemigen vitték el. Kellett a szén az iparnak, a lőszerutánpótlás meg a hadianyag-utánpótlás. Szóval a parasztság sínylette meg leginkább a háborúkat. És eltűnt. – Valóban akart elefántidomár lenni? Mert egyszer az „Elefántyuk-díj” átvételekor ezt nyilatkozta… – Hát, itt van egy kis kör, egy értelmiségi társaság, amelynek ez egy tréfás szokása, hogy egy elefánt alakú CD-tartót nyújt át megőrzésre egy hónapra az új tagnak. És hát az újságíró kollegina kicsit eltúlozta a dolgot… Egyébként gyermekkoromban tényleg ábrándoztam, hogy jó lenne egy elefánt. De végül beértem lóval is. – A betegsége mennyire súlyos? – Nem súlyos, halálos. Mondjuk. Nem gyógyítható, és ahogy elnézem, a végső fázishoz érkezem lassan. Idiopátiás tüdőfibrózis. Ennek a betegségnek is vannak különböző fajtái. Még a 30’-as években a szilikózissal tévesztették össze. Aztán rájöttek, hogy ez nem az, mert másféle tünetekkel jár. Amíg az orvostudomány a homunculust kutatja, hogy hogyan lehet embert mesterségesen előállítani, addig vannak ilyen betegségek, amelyeken nem tudnak segíteni. Fiatalkorban lehet rajta segíteni, tüdőcserével. Van is egy ismerősöm, egy régi falumbelinek a kislánya, akinek most cseréltek tüdőt, így ő sokáig élhet. Én már nem fogom cserélni, az eddigi jó volt, ezután is jó lesz…