[caption id="attachment_24818" align="alignright" width="187"] Asztalos Ágnes[/caption] A minap késő délután a székelyudvarhelyi főtéri park szökőkútjának üres medencéjében játszadozott néhány kóbor eb. Azelőtt a Rákóczi úton láttuk a csapatot, akkor meg is tudtam számolni: 13 kisebb-nagyobb kutya ügetett át az úton. Engem nem zavarnak, szerencsémre nem is félek tőlük, de tudom, hogy sokan bizony igen. Sőt még én is emlékszem arra, hogy gyermekként inkább megkerültem a fél várost, minthogy bemenjek abba az utcába, ahol megláttam egy ártatlan ebet. Később sikerült tudatos munkával legyőzni a félelmet, ezt bizony másoknak sem ártana megtenni, de most nem ez a téma. Mert ha élhetetlenné, félelmetessé teszik ezek a kóborló állatok akárcsak néhány városlakó és jó néhány gyerek mindennapjait, akkor más szinteken is tenni kellene a megoldásért. És nem az lenne az első javaslatom, hogy mindenkit küldjünk el „állatokkal barátkozó” tanfolyamra (bár – mint mondtam – ez sem lenne rossz). Mert igazából a városkép szempontjából sem túl előnyös a gazdátlan, loncsos, néha mocskos ebek falkája. Meg hát ugye ők azt a táblát sem veszik figyelembe, amely a csodaszép sétaterünkről kitiltja a kutyákat és sétáltatóikat. Így a gazdás kutyák nem, de a kóbor ebek lazán grasszálhatnak a sétányokon, odapiszkíthatnak a játszótér homokozójába stb. Az első javaslatom a menhely lenne. Lenne, ha nem berzenkedne bennem minden érzés, ami az élőlényeket tiszteli. Hát, kérem, az udvarhelyi menhely olyan – ahogy mondani szokták –, ahová a legrosszabb ellenségemet sem küldeném! Nemhogy a kutyákat, akik nem ártottak nekem. Az udvarhelyi menhely a legutolsó börtönnél is rosszabb, büdösebb, ahol az állatok csak vegetálnak, amíg betegségben vagy altatásban ki nem múlnak. A helyi állatvédők (Ebremény Állatvédő Egyesület) többszöri fellépésének köszönhetően végre heti néhány órára a nagyközönség számára is megnyitották, hátha valaki megsajnálna egy-egy állatot és örökbe fogadná. Csak hát ez még nálunk annyira nem jellemző, sokan inkább fajtagyőztes fajkutyákra vágynak, mintsem egy szerencsétlen befogott állatot vigyenek haza. Elég az okoskodásból, mondhatnák Önök, mi akkor a megoldás? Első körben egyértelműen egy új, állatbarát menhely lenne az, ahol a kutyák is jól éreznék magukat, de azok a családok is, akik onnan szeretnék elvinni újabb házi kedvencüket. Ezt kérik már régóta az előbb már említett, a kutyákért, cicákért erejükön felül is tevékenykedő civilek. Ehhez viszont a városvezetés elhatározása és tettereje is kell, hiszen nem kevés pénzbe kerül egy ilyen létesítmény kialakítása. Szó volt róla, el is különítettek valamennyi pénzt erre a célra, de ha csak így csöpög az anyagi forrás, akkor itt még évekig kutyavilág lesz. Tovább lépve pedig a végső megoldás a felelősségteljes emberi viselkedés lenne. Amikor csak akkor vállaljuk egy élőlény gondozását, ha az egy életre szól. Amikor a nem kívánt kiskutyákat nem dobjuk ki az árokpartra, mint a műanyag palackot, hanem megpróbáljuk megelőzni a „problémát”, ha pedig megtörtént, akkor inkább gazdát keresünk az apróságoknak. Mert tévedés ne essék: a kóbor kutyákat mi, emberek, városlakók, falun élők „gyártjuk”. Ergo, tehetünk is az ebek nélküli városképért. Még akkor is, ha nincs állatunk és felelőtlenek sem vagyunk. Például úgy, hogy támogatjuk azokat, akik a megoldáson gondolkodnak, és mindennap tesznek valamit a gazdátlan állatokért. És ezáltal értünk is. Asztalos Ágnes