borús égbolt
Kutyalogika
Néhány napja a fiaméknál lakom, mert vigyázok Marcira, a szőrös „unokámra”, amíg ők külföldön vannak. Marci két és fél éves vizsla, a fajtájára jellemző minden jó és rossz tulajdonsággal megáldva, és túlzás nélkül állítom, értelmi szintje vetekszik egy 6-7 éves gyermekével. A metakommunikációja nagyon fejlett, bármit megértet az emberrel, amit akar, sőt néha egész jól manipulál engem, a legapróbb következetlenséget is kihasználva. Például lazán rávesz a soron kívüli sétára egy kis nyüszítéssel, ajtó előtti toporgással.
Múlt vasárnap éjjel úgy fél négy körül arra ébredtem, hogy valaki áll az ágy mellett, és néz. Amint a szemem kinyitottam, már szemben is találtam magam egy hatalmas kutyanyelvvel, amint lefetyeli az arcomat. Ráripakodtam: helyedre! De csak annyi történt, hogy Marci elment a babzsákjához, onnan pedig az ágy végéhez, és az orrát a paplan alá fúrva, a talpamat kezdte lefetyelni. Így szórakoztunk kb. négy óráig, amikor morgolódva felkeltem, és mentünk „folyó ügyeket intézni”. Visszatérve a csípős hidegből a lakás melegébe, gondoltam, reggelig még alszom egyet, hiszen vasárnap van, Marci is összegömbölyödött a babzsákján, jelezve, ő is így gondolja. De mivel a hajnali hideg kiverte az álmot a szememből, eléggé későre aludtam el. Csakhogy alig aludtam egy kicsit, megint éreztem a lefetyelést az arcomon, aztán a talpamon, tudtam, nem hagyja abba, míg fel nem kelek, így zsémbeltem egy sort – egyáltalán nem érdekelte Marcit –, és felkeltem. Hanem amikor vettem a pórázt, hogy „na jó, menjünk sétálni”, Marci a nappali felé vette az irányt, leült az íróasztal elé – ahol a laptopom volt –, és azt kezdte merőn figyelni. Nem is hagyta abba addig, míg be nem kapcsoltam, és le nem ültem a gép elé, ő pedig komótosan, hátára fordulva elnyúlt a kanapén. Fél nyolc volt, én pedig „vettem az adást”: egy vizsla mellett nem henyélünk délig, még vasárnap sem!
