Az én kertem olyan kert, fogta magát, útra kelt – énekelik a somoskai csángó gyerekek a magyar foglalkozáson. A játékban az alma, szilva és a dió valóban útra kelnek, bejárják a kis szobát, mintha a veteményesben lennének. „Milyen gyümölcsök vannak még?”– kérdezi Benke Paulina, s záporoznak a válaszok. Sokaknál a játék vezetője megjegyzi: „Magyarul, szépen!” Ilyenkor a gyerek magába fordul, s szégyelli, hogy nem tudja az elnevezést. A tanár nagy türelemmel igazítja el az összegyűlt húsz kisgyereket. A „mi készül a szilvából?” kérdésre szilvás gombóc és pálinka a válasz, Paulina így szelídebb vizekre evez, az almából és dióból készített ételeket firtatja. „Milyen gyümölcs nincs a kertben?”– vált témát, amire már javarészt románul érkeznek a válaszok, hiszen ezekkel a gyümölcsökkel nem mindennap van dolguk. „A szépasszony káposztát főz”–foglalkozás már az életre nevel, s tovább folyik a kert felfedezése a káposztáságyás körül. Egy új játékra a gyerekek, mint egy méhkas bolydulnak fel. Elrejtenek a kertben különböző tárgyakat, s a gyerekek siserahadként hullámzanak a bokrok között. A küzdelem hevében románra váltanak, vezetőjük szelíden tereli vissza őket őseik nyelvére. A kis szöszi Stefi nem sokat ért az egészből, mindig lemarad, de a játék végén, a csokiosztásnál már életrevalóbb. Közben az idős szomszéd, Katalin néni is érkezik, kedves mosollyal követi a játszó gyerekeket, a Csángó tükör című lapot forgatja. „Két osztályt végeztem, utána az iskola megszűnt, de románul és magyarul is olvasok. Hét gyermekem van, s tizenhét unoka vesz körül”–mondja. Két cseresznyelevelet vesz kezébe, cicélni kezd: „Meg kell tűrni, mielőtt a szájamhoz veszem.” A furcsa hangszerén elfújja a Tavaszi szél vizet áraszt itteni változatát. „A diólevél jobban szól, de már elhullott” – szabadkozik. „A gyerekek a román iskolából jönnek, már kifáradtak – magyarázza Benke Paulina, a helyi közösség lelke, motorja. – Nem kötelező, ezért szeretnek ide jönni. Kisebb feladatokat adok, azokat örömmel oldják meg. 1300 lakosa van a településnek. Az utóbbi időben esett vissza, sokan mennek el, férfiak. Szétszakítja a családot, de nincs mit tenni, miből élni, így sok a válás. Magyarországról még kéthavonta hazajöttek, messzebbről már nem. Hetven gyermekkel foglalkozunk, munkaterv után nem mindig megyünk, aktuális témákat vetünk fel, minél többet, hogy bővüljön a szókincsük. Most az ősz van terítéken, a színek, a gyümölcsszedés. A jövő héten a somoskai Szent Lukács-búcsúról beszélünk, így a lelkükkel is törődünk.” Lélekből fakadó szavak… Csermák Zoltán