Korniss Péter: „Ez életem legszebb könyve”

Korniss Péter ötvenöt éven át fényképezte a mezőségi Széket. Fotói történeteket mesélnek el, és bemutatják, ahogyan a zárt falusi közösséget elérte a globalizáció. A Kossuth-díjas fotóművész Hosszú úton. Szék 1967–2022 című albuma a csíkszeredai Bookart Kiadó gondozásában jelent meg, és a fotográfus szerint ez élete legszebb könyve.

Péter Ágnes
Becsült olvasási idő: 9 perc
Korniss Péter: „Ez életem legszebb könyve”
Fotó: László F. Csaba

– Amikor 1967-ben először járt Széken, hogyan választotta ki, hogy mit fényképezzen? Milyen benyomást keltett Önben a falu akkoriban?

– Izgalmas volt, újszerű, mert tulajdonképpen én a múlttal találkoztam. 1967 novembere volt, és ez a falu nagyon megrekedt az időben. Egy tizenkilencedik századi falut láttam, ahol nekem minden érdekes volt, minden képre kívánkozott. Másfél évtizedig lubickoltam a látványban, mondanivalóval teli vizuális élmény volt. 

– Korábbi beszélgetésekben említi, hogy több oka volt, amiért az első látogatás után visszajárt Székre: egyrészt fotóriporterként másnak is meg akarta mutatni ezt a világot, másrészt tudta, hogy mindez egy nap el fog tűnni, ezért meg kell örökíteni. Milyen szempontok szerint kezdte el a munkát?

– Hatvanhétben vagyunk, Erdélyről alig beszéltek Magyarországon, mert az a szocialista internacionalizmus idején tabu volt. Szóval mindezt bele kell helyezni abba az időszakba. A fotó pedig nagyon lényeges dolog, mert minden porcikájában kötődik az időhöz, technikailag és gondolatilag is. Nekem valóban célom volt, hogy ha már én fölfedezek – hála Novák Ferenc Tata barátomnak – egy ilyen múltat, kultúrát, akkor azt mutassam meg, mert mások nem tudnak róla. Valóban nem tudtak, mert hetvennégyben, az első kiállításomon – amely a Műcsarnokban volt – ötvenötezer látogató volt. Abban az évben az volt az ország második leglátogatottabb kiállítása, és ez az érdeklődés nem nekem szólt, hanem a témának. A másik ok, amit említett, a megörökítés, az a legfontosabb, mert ahhoz nem kellett olyan nagy ész, hogy tudja az ember, hogy csak idő kérdése, és mindez eltűnik. Ha valami alkalmas arra, hogy egy kultúrát, középpontban az emberrel, megragadja, akkor az a fényképezőgép. Ebben nagyon hittem.

– Nemcsak a szépséget mutatta meg, hanem az ottani, akkori élet nehézségeit is. Milyen volt mindezt fényképészként megtapasztalni?

– Először én is a szépségét, a viseletet, a táncot, a szokásokat, a hagyomány formáit láttam, és aztán az évek során egyre inkább szembesültem azzal, hogy e mögött nagyon kemény élet van, nagyon kemény paraszti sors, amibe bele lehetett görnyedni. Ezt is meg kellett mutatni. Nem volt nehéz dolgom, mert nagyon nagy szeretettel fogadtak. Meg kell mondjam, Máramarosban is, habár románul alig tudok valamit, de ugyanolyan nyitottsággal fogadtak, mint Széken, és amitől könnyű volt dolgozni.


Hirdetés

– Mit gondol, milyen jövője van ennek a fotográfiai műfajnak, ha ennyire megváltoztak a körülmények?

– Fiatal kollégáim nagyszerű dolgokat csinálnak ma is, de másképp kell közelíteni, más eszközökkel. Nem olyan természetes, nem olyan magától értetődő minden. A fényképezés nagy dolog volt akkoriban. Emlékszem, Máramarosban voltam egy idős román házaspárnál, akik nagyon szegények voltak, de megkínáltak kukoricamáléval. Fényképeztem őket, és mondtam, hogy elküldöm a képet, vagy elhozom, legközelebb, amikor jövök. Mutatták, hogy egyetlen fénykép készült róluk egész életükben. Én, amikor fényképeztem, mindig adtam képet az embereknek. A kapcsolatépítésnek ez volt az egyik alapja. Ma már nem ilyen fontos egy fénykép. Az pedig már nagy kérdés, hogy a fotográfiának milyen jövője van. Még gondolni sem merek rá, hiszen itt a mesterséges intelligencia. Nemcsak a fotográfia, hanem az egész civilizációnk előtt hatalmas kérdőjelek állnak ezzel kapcsolatban. Ha én ezt meg tudnám válaszolni, biztosan nagyon sikeres lennék, mert a jövőbe látnék.

– A jó fényképért a fényképésznek közel kell mennie a témához, mégis észrevétlennek kell lennie, hogy ne zavarja meg a pillanat meghittségét, természetességét. Hogyan oldotta fel ezt az ellentmondást? 

– Én azt hiszem, hogy a fotográfiában ez is emberi kapcsolat kérdése. Ez a fajta fotográfia, amit én művelek, az emberi kapcsolatról szól, és az ember egy idő után eléri azt, hogy a kezében a fényképezőgép olyan lesz, mint a másik ember kezében a kapa. Ő is dolgozik, és én is, közben bizalmi kapcsolat alakul ki köztünk, és ennek a bizalomnak az eredménye az, hogy már nem rám figyel, természetesnek fogadja el, hogy ott vagyok. Ma miért tiltakoznak, ha valaki fényképez? Azért nem szeretik, mert bizalmatlanok. Ez az alapvető különbség a múlt és jelen között, hogy ezek az emberek akkoriban tele voltak bizalommal. Olyan légkört lehetett így teremteni, amelyben az ember úgy mozgott – ahogy az amerikai fotóriporterek mondták –, mint légy a falon, észrevétlenül. Viszont ahogyan a világ átalakult, úgy a fotográfia is, és nemcsak technikailag, hanem szemléletében, stílusában is. Nem véletlen, hogy egyre több beállított, megkonstruált kép születik – az én munkámban is –, ami pontosan ide vezethető vissza. Ilyenek a Budapesten dolgozó széki asszonyokról készült sorozatom képei, amelyeken bejárónőként, takarítónőként, idős emberekre vigyázó gondozóként jelennek meg a viseletes asszonyok budapesti lakásokban.

Na most, hogy tudtam volna ezt megoldani úgy, hogy őszinte legyen? Elkapott pillanatok itt nem működtek volna. Így hát a sorozat megrendezett, beállított, bevilágított képekből áll, amelyek egyazon koncepció alapján készültek. Hiszen a lényeg az, hogy ezek az asszonyok idegenben vannak, szociológiai fogalommal élve vendégmunkások, akik a munkájukkal keresett jövedelmet hazaviszik a családnak Székre.

– A csíkszeredai könyvbemutatón kivetített néhány fényképet, amelyek szerepelnek a könyvben is. A vetítés elején fekete-fehér képeket láttunk, a rajtuk szereplő székiek közül senki sem nézett a kamerába. A vetítés végén a Vendégmunkás sorozatból láthattunk néhány képet, amelyek beállítottak, a lefényképezett asszonyok egyenesen a kamerába néznek. Erős kontraszt van e fényképek között, de valahol középen volt egy fénykép, amely átmenetnek tűnt: egy fekete-fehér képen három gyászoló asszony van, sírhant mellett állnak, és egyenesen a fényképezőgépbe néznek. Valóban átmenet volt ez a kétféle megjelenítés között?

– Joggal mondja, a bemutatón a nézőknek valóban úgy tűnhetett. Amikor a kép készült, nekem nem az volt. Ilyen képeket – bár nem sokat – korábban is csináltam, de ezt amióta elkészült, azóta csak a filmen volt meg, soha nem nagyítottam le. Most publikáltam életemben először, és meg kell mondjam, mára ez az egyik kedvencem. Voltak más képeim temetésekről, amelyek ezt kiszorították korábbi könyvekből és kiállításokról, de emlékeztem rá. Ez viszont csak azt bizonyította nekem, hogy régen is csináltam ilyet, de nem sorozatban, szándékosan, tudatosan. Bartis Attila például, aki a könyv előszavát írta, elkérte tőlem ezt a képet, mert neki is kedvence lett. Ismeri azt a régi mondást, hogy a könyveknek sorsa van? A képeknek is sorsuk van. Ez a kép azért érdekes itt a könyvben, mert tulajdonképpen megelőlegezi a beállított képeket, amit maga mondott, hogy a lefényképezett asszonyok belenéznek a kamerába.

– Visszatekintve könnyű rámutatni a változásra, de ott, akkor, abban a pillanatban Ön tudatosan kereste a változás jeleit a közösség életében? 

– Hogyne! A kilencvenes években már kifejezetten arra utaztam. A rendszerváltás után a változásokat kerestem, épp, ahogyan a hetvenes években azt akartam vizuálisan megfogalmazni, hogy mi az, hogy közösség. Megmutatni például azt, ahogyan az asszonyok az istentisztelet után mind egymásba karolva jönnek az úton. Vagy ahogyan a legények mennek húsvétkor locsolni, átfogva egymás vállát. A gyermekek is kézen fogva mennek, és a táncházban összeállnak a legények, nyolc-tízen átfogják egymás vállát, úgy énekelnek. A közösségi kultúrának ezek az emberi, fizikai kapcsolódások a vizuális jelei, kifejeződései, amelyek gyakran láthatóvá váltak, és amelyet a fénykép igenis meg tud örökíteni, meg tud ragadni.

– Hetvennyolc verziója volt az albumnak, mielőtt elkészült a végleges változat. Milyen volt megszerkeszteni ötvenöt évnyi fényképmennyiséget?

– Szerkeszteni a legjobb dolog a világon. Egy prezentációkészítő programot használtam, mert nekem nagyon praktikus, változtatható, mozgatható. Még javában fényképeztem Széken, amikor már elkészítettem az első vázlatot, majd folyamatosan változtattam rajta. Aztán rájöttem, hogy a könyv nem lineáris, hiszen oldalpárok vannak, és végül az egészet oldalpárok szerint raktam össze, mert egy könyvet oldalpárokban látunk. Ebben a könyvben tulajdonképpen rövid esszék vannak egy-egy témáról. Négy-, öt-, hat-, hétképes esszék, van, ami rövidebb, és van, ami hosszabb, de mindegyiket fehér oldalak választják el egymástól. Van egy indító- és egy zárókép, közöttük pedig az oldalpárok, amelyek óhatatlanul kapcsolatban vannak egymással, a mérettől, a formától, a témától, a kompozíciótól függően. Sok minden a belső arányokon is múlik. A könyv a képeim megszerkesztett sorozata, tehát ez nem egy válogatás, ezek nem a legjobb képeim, hanem tulajdonképpen egy történet, egy regény, amelynek van eleje, van vége és sok-sok közepe.

László F. Csaba

– A beszélgetés elején említette, hogy a fénykép, tehát a fotográfia is minden porcikájában kötődik az időhöz. Ebből az következik, hogy a fotográfusnak másképp kell szemlélnie az időt?

– Annyiban igen, hogy jó, ha a fotográfus tudatában van annak, hogy az, amit most megörökít, az lehet, hogy holnapra már nem lesz.

– Az albumban látjuk egy falu, egy közösség változását és a fényképészet technológiai változásait is. Azt viszont nem látjuk, hogy a fotográfus hogyan változott az ötvenöt év alatt.

– Öregedett. Azt még nem mondom, hogy megöregedett, de ez előfordul mindenkivel, aki megéli. A fotográfus is ki van téve a változásoknak, ami azt is jelenti, hogy a tapasztalatai sokasodnak, határozottabb lesz a véleménye – legalábbis nekem az lett. Ahogy az ember idősödik, úgy a gondolkodása is árnyaltabbá válik. Remélem, hogy ez rám is vonatkozik, mert én egyébként sem szeretek éles ellentétekben gondolkodni, és nem is viselem el a szélsőséges gondolkodásmódot. Hiszem, hogy a világban minden árnyalt, hiszek az összefüggésekben, és kedvenc soraim közé tartozik József Attila verséből a következő részlet: „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált”. Ezt Virág unokámnak is nagyon korán megtanítottam. Ha nyitottak vagyunk, akkor megmarad a képességünk, hogy a dolgokat árnyaltan lássuk és ne ítélkezzünk. A könyvben ezt is érzékeltetni akartam, hiszen Széken sok minden eltűnt, ami értékes volt. Az ott lakók élete sokat változott, viszont a házak nemcsak nagyobbak lettek, hanem egészségesebbek is. Ma már elképzelhetetlenek folyóvíz és fürdőszoba nélkül, ami jó. De tény, hogy a hagyományok sokat koptak, az emberi kapcsolatok lazultak, a közösség felbomlott, de mindez világjelenség, nem csak Széken történt ez meg.

– Hogyan találtak egymásra a csíkszeredai Bookart Kiadóval? 

– Tulajdonképpen Hajdú Áronnal nem a kiadó igazgatójaként, hanem a Kriterion Alapítvány ügyvezető igazgatójaként kezdődött a barátság. Kriterion-koszorúval tüntettek ki, amelynek nagyon örültem, mert én nagyon ragaszkodom a szülőföldemhez, ez talán már kiderült. Az elmúlt időben kezdtem érezni, hogy a szülőföld is ragaszkodik hozzám. Szülőváro­somban, Kolozsváron 2010-ben volt az első kiállításom a Bánffy-palotában, mert korábban Kolozsvár régi polgármestere, Gheorghe Funar miatt nem merték megszervezni a kiállítást. Pedig én vagyok az egyetlen fotográfus a magyar fotótörténetben, aki arra szerzett pénzt, hogy az albumát román nyelven megjelentette. Az Inventar című fotóalbum nyilván nem azért jelent meg, hogy New Yorkban sikeres legyek. Szóval nagyon örültem a Kriterion Koszorúnak, a díjátadó alkalmából meg is jelentettünk egy fotóalbumot Fotográfiák 1959–2017 címmel. Akkor alakult ki Hajdú Áronnal a közelebbi barátság. A barátság kemény dolog, mert pálinkázással is jár, s miközben iszogattunk, felmerült az új album ötlete. Ő érdeklődött, de akkor nem tisztáztunk semmit. Nekem még volt tennivalóm, még dolgoztam, de egy év múlva Áron felhívott és kérdezte, hogy állok a munkával. Mondtam, hogy jól, aztán találkoztunk, és úgy döntöttünk, hogy megcsináljuk az albumot. Nagyon jó volt együtt dolgozni, és nyugodt szívvel mondhatom, hogy ez lett életem legszebb könyve.

Korniss Péter 1937. augusztus 4-én született Kolozsváron, 1949-től Budapesten él. 1958-ban a Budapesti Fényképész Szövetkezetben kezdett dolgozni, innen került 1961-ben a Nők Lapja szerkesztőségébe, ahol 1991-ig dolgozott – először gyakornokként, később fotóriporterként, majd a lap művészeti szerkesztőjeként. 1991 és 1999 között a Színház című folyóirat képszerkesztője, és 1999-től szabadúszó fotográfus. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Kiállításait 16 ország különböző galériáiban és múzeumaiban mutatták be. Munkái megjelentek a többek között a GEO, a National Geographic, a Fortune, a Time és az Avenue című magazinokban. Tagja volt az Amszterdami World Press Photo és az amerikai W. Eugene Smith Alapítvány Tanácsadó Testületének. 1975-ben Balázs Béla-díjjal, 1983-ban Érdemes Művész címmel, 1995-ben Magyar Művészetért díjjal, 1999-ben Kossuth-díjjal, 2004-ben Pulitzer Emlékdíjjal, 2014-ben a Nemzet Művésze címmel, 2018-ban Prima Primissima díjjal, 2019-ben Kriterion-koszorúval tüntették ki.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!