Manapság szeretjük fölfedezni a spanyolviaszt. És bár sehol sem találkoztam a szakirodalomban ilyen megfogalmazással, a valóság ilyetén leírásával, a jelenség mégis létezik és igaz. Hol itt, hol ott jövünk rá arra, amit valamikor egészen pontosan tudtunk, sőt alkalmaztunk is. Aztán valahogy elfelejtettük vagy kiderítettük, hogy azok a dolgok nem is úgy vannak, hogy eddig rosszul hittük, vagy helytelenül alkalmaztuk, esetleg szétrúgtuk, mert polgári, mert nem eléggé korszerű, vagy mert szocialista (volt), aztán egy csomó mindent elrontottunk vagy egyszerűen rájöttünk (?), csinálhattuk volna jobban is, de legalább másképp. Nagy felfedezésként jelent meg néhány éve a Kell a gyereknek a korlát. Ezt valamikor tudtuk, de aztán teljesen kiengedtük a kezünkből a gyeplőt, eljött a gyermekuralom kora, jelentgethetik a szülőt és a tanárt, jogaik vannak, kötelességeik kevésbé, de ébredezünk, talán mégiscsak kell a gyereknek a korlát. Meg az otthoni hét év! Meg a tanári tekintély! Nem egymásra kellene mutogatniuk, hanem egymást erősíteniük. Ilyen kor is volt egykor! Meg jó, majd tökéletes, aztán elég jó, végül hivatásos, néha semmilyen anya. Pedig elég, ha édesanya! Értekeznek arról, hogy Izlandon az utóbbi 20 évben rohamosan csökkent a drogozás, cigizés és alkoholfogyasztás a kamaszok és ifjak körében, mert érdekes, örömöt okozó foglalkozásokat vezettek be helyettük, a függőség (addikció) ugyanis azért alakul ki, mert ezek a szerek örömöt és/vagy izgalmat okoznak. Mint a játék, a munka, a szex vagy bármi, amiből függőség, más szóval szenvedélybetegség – ha ez egyáltalán betegség? – lesz. Magyarán: egyszerűen „csak” színesen kell nevelni és élni az életet! Sosem függünk unalmas vagy unalmat okozó dolgoktól! A finnek eltörölnék a kézírást, miközben tudjuk, hogy az értelmi fejlődés előfeltétele a mozgásfejlődés, majd a kettő sokáig kéz a kézben jár. Elfelejtették a legelemibb lélektani tényeket vagy tudatosan készülnek rosszul nevelni? Kiderül. Új elméletek – különösen humán területen – gyakran csak más fogalomrendszert használnak. És rájöttünk, hogy nincs jövőkép, munkakedv, feladattudat, kötelességtudat, erkölcs, érték, olvasó, nem kell a regény, a líra, az érthető művészet. Mert van nyitottság, jólét és jóllét félreértelmezése és fejetlen hajszolása, a talmi dicsőítése. Visszasírjuk a múltat. Mint minden generáció. Keressük, és újra felfedezzük kétezer év tanulságait. Csak talán szétdaraboltabban, magányosabban, kevesebb kapaszkodóval kutatunk az újra és újra megtalált válaszok után. Albert Ildikó