A skizofréniával és általában minden elmebetegséggel kapcsolatban a nagy kérdés, hogy miért, hogyan jelenik meg? Amit nemcsak a kíváncsiság, hanem a jogos félelem szül, amikor egy családban megjelenik, vagy már van skizofrén beteg. Ilyenkor mindenki igyekszik értelmezni, magyarázni a jelenséget, tisztázni, mennyire kell félniük, illetve félteniük a következő generációt, és van-e valamilyen tévedésük, hibájuk, amely esetleg segítette a betegség kifejlődését? A kutatások jelenlegi állása szerint eredete bio-pszicho-szociális, azaz egyszerre genetikai és környezeti okokra vezethető vissza. Van hajlamosító tényező, erre szívesen mondják azt, hogy stresszvulnerabilitás, stresszérzékenység – ami persze nem vezet föltétlenül éppen skizofréniához. Illetve vannak életkörülmények, amelyek előhozzák, felerősítik a hajlamot. Nyilvánvaló, hogy ahol már van a tágabb családban ilyen beteg, ott nagyobb a valószínűsége, hogy megjelenjék az utódoknál, bár nem kötelező. Ugyanakkor látszólag teljesen váratlanul is kiüthet. Tény, hogy az agykutatások egyelőre nem találtak olyan idegi elváltozásokat, amelyek jellemzők lennének a skizofréniára! Ha megbogarásszuk az eseteket, akkor a biológiai hajlamosító tényezőkön kívül legtöbbször megtaláljuk a szűkebb családban azokat az érzelmi és személyiségmodelleket, amelyek skizofréniához vezethetnek, illetve segítenek a kifejlődésében: a felmenők (legalább valamelyikének) erős szorongása, furcsa viselkedése, zilált személyisége, mint a traumatikus élmények is (durva válás, halál). Kiemelkedő jelentősége van a kettős kötésnek, illetve mindenféle kétértelműségnek és olyan magatartásnak a nevelésben, amely bizonytalansághoz vezet. Mint ahogyan a betegben is – gyakran csak visszatekintve – felfedezik a hozzátartozók a jeleket, amelyek már szinte születésétől benne voltak. Ilyenkor elmondják, hogy gyerekként is visszahúzódóbb, nehezen kommunikáló volt, érdekes, „furcsa” kívülálló magatartás és szokások, esetleg ridegség jellemezte, illetve máskor azt, hogy a kamaszkorban változott meg teljesen, egészen más lett, mint addig volt. Ám „…a tudomány nem áll azon a szinten, hogy a skizofrénia és bármely más elmebaj esetében a genetikus és a társadalmi rész viszonyát fel tudná tárni. Itt legfeljebb különféle hitekről beszélhetünk. Egyik ember azt hiszi, örökletes, a másik azt, hogy a társadalom okozza. Én egyiket sem hiszem. Hanem azt, hogy ez létezik. Van.” – mondja Benedek István a Fájdalomherceg (Karinthy Frigyes nagyobbik fia) kapcsán. Körülbelül ma is ez a helyzet. (folytatjuk) Albert Ildikó