A depressziót már nevezték divatosnak, a magyarok népbetegségének, úri betegségnek és még sok egyébnek. A mindennapokban ugyanakkor igaz az is, hogy nagyon könnyen kimondjuk önmagunkról vagy másokról, hogy olyan depressziós/depis vagyok, vagy egyszerűen ma depis a hangulatom, amivel gyakran mindössze a rosszkedvet, életünk egy lehangoltabb, megterhelőbb periódusát minősítjük betegségnek. Egyes kutatások szerint az nőstény orangutánok is szenvednek néha szülés utáni depresszióban. A megállapítás nemcsak arra az állat és az ember közötti kapcsolat felettébb szoros voltára vonatkozik, hanem arra is, hogy a depresszió univerzális jelenség. Azt pedig már eddig is tudtuk, hogy megélésében a magyar lakosság jeleskedik: 15 százaléka esik át legalább egy nagyobb depresszión az élete folyamán, azaz életében legalább egyszer produkálja a depressziónak mint betegségnek a jellemző tüneteit. Világviszonylatban ez a szám 10-25 százalék között mozog. Nők körében kétszer gyakoribb, mint a férfiaknál. Ma már azt is tudjuk, hogy van hajlamosító, azaz genetikai komponense is, de ugyanolyan fontosak a kisgyerekkorban elszenvedett traumatikus életesemények is. Ez utóbbiak különben az élet bármely szakaszában jelentős szerepet játszanak a depresszió megjelenésében (az esetek 50-65 százalékában mutattak ki ilyen eseményt a depressziót megelőző 1-3 hónapban). De megjelenhet látszólag minden ok nélkül, és ilyenkor még fájdalmasabb. A major depressziónak, azaz a depressziónak mint betegségnek megvannak a tünetei: a körülmények által nem indokolt rosszkedv; az érdeklődés és örömkészség jelentős csökkenése; fogyás vagy hízás; alvászavar (nehezen alszik el, megébred és nem tud visszaaludni); mozgásos nyugtalanság vagy gátoltság (fel-alá járkál, kezét tördeli, illetve lelassul); erőtlenségérzés; értéktelenség érzése; a gondolkodás, koncentrálás és döntőképesség csökkenése; a halállal, öngyilkossággal való foglalkozás. A kilenc tünet közül legalább ötnek jelen kell lennie, az első kettő közül valamelyiknek kötelező módon minimum két hétig, ahhoz, hogy depressziót diagnosztizáljunk. A kritériumokat leginkább azért soroltam fel, mert remélem, hogy minél ismertebbé válnak, annál kevésbé nevezi majd boldog, boldogtalan (nem depresszió!) önmagát vagy másokat depressziósnak, mikor csak lehangolt, szomorú, rosszkedvű, fáradt, elkeseredett, kedvetlen, borongós, túlérzékeny... Albert Ildikó