Nem tudom, hányan tették föl maguknak a kérdést, vajon mennyire érettek. Azon kevesek, akik foglalkoznak vele – a legjobb úton vannak. Vagy mert valóban azok, vagy mert afelé haladnak. Mert az önreflexió, az adottságunk, hogy rálássunk, kritikusan lássunk rá saját magunkra, személyes, társadalmi és szakmai működésünkre, s ebből képességeinkre, tetteinkre vonatkozó tudást szerezzünk és elhelyezzük személyünket a világban, jelzi fejlettségünket és erre való képességünket. Egyre ritkább tulajdonság! Mert egyre többen szaladgálnak körülöttünk a már említett megkésett kamasz, ha nem is örök-, de legalább aranyifjú, éretlen és zavaros személyiséggel. Még akkor is, ha a hivatalos statisztikák, a szakirodalom és egyéb megfelelő szakmai fórumok nem akarják, netán nem merik ezt egyértelműen kijelenteni és leírni, csak elvétve. Illetve csak következtetni lehet minderre bizonyos adatokból. És itt álljunk meg egy pillanatra – illetve egy rész erejéig – és nézzük meg, hogyan is különítjük el a korképet a kórképtől, mi kell vagy épp nem kell ahhoz, hogy egy tulajdonságot, személyiségvonást, hangulati állapotot, lelki ingadozást, képességet vagy annak hiányát, viselkedésmódokat, esetleg gesztusokat, reakciókat egészségesnek, átlagosnak, „normálisnak” vagy kórosnak, az átlagtól eltérőnek, problémásnak tartsunk. Ezzel persze nagyon kényes területhez érkeztünk, hisz a határok kijelölése mindig, minden területen igen nagy hozzáértést ígényel. Különösen az emberi psziché esetében, amely köztudottan igen érzékeny, nehezen körüljárható és meghatározó részünk, és amelyen most lelket és elmét egyaránt értek. Mint ahogyan a továbbiakban sem szándékozom a kettőt elválasztani. Bármelyiket használom – részben az irodalmiasság jegyében –, a másikra is gondolok. A lelki rendellenességek nagyobb része közmegegyezésen, pontosabban ennek alapján történik. Minden társadalom kialakítja a maga normáit, amely az elfogadott lelki megnyilvánulsokat, viselkedésmódokat, tulajdonságokat, értelmi, érzelmi reakciómódokat foglalja magában. Az egyén pedig ezeknek kell megfeleljen, a kilengések pedig addig fogadhatók el, amíg nem jelentenek akkora eltérést (devianciát) ezektől, annyira szokatlan és oda nem illő, hogy rendkívül kényelmetlenné válik önmaga és/vagy a környezete számára és valamennyire fölborítja az egyén mindennapi életét. Szélsőséges esetekben lehet ön- és/vagy közveszélyes. Ezeket a szempontokat, finom, néha nehezen észlelhető határokat, a sokféle elbírálási feltételeket szem előtt tartva írom majd a következő részeket. Albert Ildikó