Az örök ifjú kifejezésnek sokáig – bizonyos értelemben mai napig – megmaradt egy kissé kétesen pozitív mellékzöngéje. Az örök ifjú lendületes, élénk, tervekkel tele, energikus, munkabíró, jókedvű, pozitív, gyakran a társaság lelke és végtelenül optimista. Ám benne volt, és van a mai napig (a divatos elképzelések ellenére is!) az, hogy bizony ez az optimizmus, amely külsőségekben is az ifjúságot képezi le, néha megmosolyogtató vagy egyenesen komikus túlzásokban nyilvánul(hat) meg. Kora előrehaladtával a lélekben magát olyan fiatalnak érző egyén magatartásai, megnyilvánulásai kirívónak, elrettentőnek vagy nevetséges túlzásoknak tűn(het)nek. Az ifjúság – Amerikából induló – mitizálása mára abszolút értékké és ezzel mindenki számára blőd fikcióként, eleve kudarcra ítélt elérendő céllá emelte a fiatalságot. Fiatalnak lenni az egyetlen jó, kellemes közérzetet biztosító állapot. Az állásajánlatok nagyobb része csak fiataloknak szól. Partnerként csak fiatalt tud elképzelni szinte minden, magára valamit is adó férfi, már ha megengedheti magának, ha van hozzá kellő külseje vagy zsebe, illetve ma már bankkártyája, esetleg mind a kettő! Lassacskán a nők is kezdenek ehhez a trendhez fölzárkózni, és legalább alkalmanként fiatalabbra cserélni a társat. Az ifjúság idealizálásának divatja – mint különben minden divat – néha humoros, néha tragikus túlkapásokkal jár együtt, hisz sokan (mindenki?) igyekeznek fiatalnak látszani és ezért nem ritkán bohócot, elképesztő, bakfisra hajazó csoroszlyát készítenek magukból az öltözködés és a kozmetika hatásos, de nem mindenható, mágikus, de csodákra nem vagy csak ideig-óráig képes segítségével. Persze az is kérdéssé válik, hogy mi lesz, illetve mit kezdjünk ilyen körülmények között a többi korral? Az összes többi kor – nevezetesen mert ezek következnének –, az érettség és az öregség teljesen értéktelen? Illetve ilyen körülmények között mit kezdjünk vele? És hogyan juttassuk oda az ifjúságot, hogy legyen hajlandó lélekben is éretté és időssé válni? Mert a testet még a tudomány és a média – ez a legkevésbé – sem képes legyőzni. Az illúzió és valóság közötti szakadék tudomásul vételének hiánya, sőt egyenesen a tagadása minimum ostobaság, de a tudathasadásos állapothoz is közel áll, szuggerálása bizony veszélyes. Mint ahogyan az az elképzelés lényege is, hisz akaratunktól és lehetőségeinktől független, lényegében megvalósíthatatlan célt tűz ki, ami épp ezért eleve magában hordozza a kudarcot, a szorongást és a pótcselekvések szükségességét. Valóban elmekórtani állapot. Albert Ildikó