A budapesti Nap Kiadó gondozásában jelent meg a Székelyföld a 21. században című kötet a Magyar szemhatár sorozat részeként. A Cseke Péter szerkesztésében megjelent kiadványt recenzálja P. Buzogány Árpád. Elegáns nyomdai kivitelezésű tanulmánykötetet adott ki a magyar fővárosban működő Nap Kiadó. A Magyar szemhatár sorozat előző kötetei a felvidéki és a kárpátaljai magyarság 21. századi helyzetével foglalkoznak, harmadikként, még múlt évben, jelent meg a Székelyföld a 21. században című kötet – sorozatszerkesztő Pusztay János –, e kötetet azonban „vendégként”, a régió kiváló ismerője, Cseke Péter szerkesztette. A kétszáz oldalt meghaladó terjedelmű könyvnek, amely színes illusztrációkat, képeket tartalmaz, olvasószerkesztője Siklósi Katalin, grafikai szerkesztő Medve Gellért, melléklete egy Székelyföld-térkép. Alcíme szerint esszéket, tanulmányokat tartalmaz, húsz szerzőtől. Legtöbbjének neve ismert mind a tudományok területén jártas szakemberek számára, mind pedig a sajtóból, a közművelődésből. A szerzők munkásságának rövid ismertetését, portréjukkal együtt, a könyv végén külön fejezetben találjuk meg. Ha azzal az igénnyel veszi kezébe ezt a könyvet az olvasó, hogy szinte mindent megtudhat az erdélyi magyarok e századi történetéről, helyzetéről és életéről, akkor nyilván csalódni fog, hiszen ilyen könyv (még) nem létezik. Nem is tudom, hogy lesz-e, vagy lehet-e a következő évtizedekben. Ám a minket még most sem ismerőnek is hasznos, meg azoknak is, akik székelyeknek nevezzük magunkat, és éppen itt, a többségi nemzet bizonyos része által nemlétezőnek tartott Székelyföldön élünk. Ha valaki valamire is kíváncsi rólunk, a világhálón bizonyára pillanatok alatt talál használható információkat. Miért kellett mégis ez a könyv? Mert ez nem egy információhalmaz, hanem egy-egy témához értő személy tanulmánya, összefüggő gondolatai. Bodó Barna a közelmúlt történelmi eseményeit értelmezi és történeti visszatekintést nyújt, összefoglalóan az önkormányzatiságról, székely jogról (Jövőkép, autonómia – székely közigazgatás címmel). Biró A. Zoltán Demográfiai viszonyokról – fejlesztés-stratégiai megközelítésben című összefoglalása – adatok nélkül ugyan – a „klasszikus” kérdéseken kívül (hányan vagyunk, hányan leszünk, milyen az összetétel?) a régiófejlesztést elemzi. Péntek János professzor a székely nyelvjárások kialakulását, nyelvi értékeit foglalja össze (A székely nyelvjárás értékvilága). A kisvárosok és főleg Kolozsvár szerepét vizsgálja Bakk Miklós (Székelyföld, modernizáció és kisvárosi kultúrmorfológia). Hagyomány és újítás szerepét, illetve a nemi szerepeket is tárgyalja a női vállalkozásokat elemző írás (Bakó Rozália–Gergely Orsolya: Székelyföldi vállalkozások indítása és működése). Kolumbán Gábor (Közösségi szempontok a székely gazdálkodás vizsgálatában) a gazdálkodás szerepét, lehetőségeit, Garda Dezső az erdőgazdálkodás szempontjából fontos közbirtokosságok helyzetét (A székely közbirtokosságok újraalakítása) körvonalazza, rámutatva, a román állam milyen hatalmas vagyonokat vett el a székely faluközösségektől. A térség egyik jól ismert intézményét, a Csíki Székely Múzeumot mutatja be két munkatársa, Gyarmati Zsolt és Málnási Levente. A térség múltját kutatókat és megjelent munkáikat veszi számba Pál-Antal Sándor (A székelyek 21. századi önképe). A jó ideje divatba hozott értéktárazás egy részének bemutatása kapcsán három felterjesztett témát: a kürtőskalács, a székelykapuk és a székelyföldi templomokban fellelhető Szent László-falképek leírását közli Szőts P. Zsuzsa, Felsőoktatás és tudományos kutatás Székelyföldön címmel írt összefoglalót a Balog Albert és Tonk Márton szerzőpáros, amelyből nyilván az is kiderül, melyik településen milyen képzések folynak. Üdítő olvasmány Zsigmond Andrea Székelyföldi színház – ahogy szeretem című esszéje. Magyarok és románok párhuzamos valóságait közelítő színházi produkcióktól a Székelyföldön létezett és működő színházak, társulatok jellemzéséig sok mindent készen kapunk írásában, értelmezésekkel, egészen a színházi fesztiválokig. A szerkesztő Cseke Péter a szülötte földje egyik neves tollforgatójának pályaképét, társadalomábrázolásának alakulását közli (Szabó Gyula kopjafái). Az 1968-as megyésítés óta a folyton változó jelenig követi a térség médiumainak (át)alakulását Sarány István, akinek összefoglalása még a térségben élőknek is szolgál új információkkal. A régi rendszerből örökölt irodalmi lapoknál fiatalabb, csíkszeredai Székelyföldet mutatja be Cseke Gábor („Székelyföld” folyóirat – a tágra nyitott ablak), sikertörténetként. Esettanulmányként olvashatjuk Simó Mártonnak Atyháról szóló írását Templomépítés, harangöntés, jövőkép címmel. Az elmúlt években a leégett templom helyreállítása kapcsán ismerte meg az egész Kárpát-medence a települést, amelyet a szerző, fogyó lakosságával, folyton megpróbál feléleszteni szendergéséből. A könyv Bodó Márta A Székely Szentföld című írásával zárul, csupán a római katolikus vallás szempontjait érvényesítve, ebben a ferences tevékenységek három helyszínét mutatja be: a háromszéki perkőit, a marosszéki szovátait és a csíkszéki somlyóit, utóbbit az 2019-es „félresikerített” eseményre való célzással A pápa Csíksomlyón alcímmel. A tetszetős formátumú és kivitelezésű könyvben egyetlen külcsíni hiba tűnhet fel, egyik tanulmány élőfeje átcsúszott a következőre is. Tartalmát lehet kifogásolni, jöhetünk utólagos javaslatokkal, meg észrevételeinkkel, az nyilván a megjelent kiadványon nem változtathat. Az érdeklődő olvasó örül(het), hogy megírták és kiadták ezt a könyvet. Ennél frissebb rátekintést a térségre sok folyóirat sok lapszámának átolvasásával kaphatunk, azt is akkor, ha valamennyire tájékozottak vagyunk az egyes témákban. Ennek ellenére nem sok szó esik, csupán érintőlegesen, a közművelődésről, kimaradt teljesen a hagyományos mesterségek 21. századi helyzetének bemutatása. Kiemelt téma két csíkszeredai intézmény, a Székelyföld folyóirat és a Csíki Székely Múzeum, de árva szó sem esik a sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi, gyergyószentmiklósi, székelykeresztúri vagy székelyudvarhelyiről. A színházról kellemes olvasmányt találunk, ám a táncról, néptáncról semmit, még bár a hivatásosokról sem. A tudomány (kivéve a történelmet), képzőművészet és irodalom mintha nem is létezne ezen a földön, legalábbis nem esik szó erről. Ugyanilyen jogon várhatnánk el, hogy hasonló munka ne szorítsa háttérbe a fő jövedelemforrást: a gazdálkodást, erdőlést, utóbbi furcsa helyzete tanulságul szolgálhat másoknak: így nem szabadott volna cselekedni. Az országnak ez a vidéke különösen kitűnik a civil kezdeményezésekkel, talán ezt is jó lenne kiemelni egy hasonló kiadványban, ha még lesz rá példa.