Játékidő címmel jelent meg nemrégiben Ferencz Imre legújabb verseskötete. A könyvet Cseke Gábor ismerteti. Azt hiszem, az igazán vérbeli költő az, akinek van a játékra ideje, azaz: elsősorban a játékra szakít magának időt. Bizonyítani már régóta nem kell, hogy játék és művészet nem csak hogy közel állnak egymáshoz, de adott ponton egy tőről is fakadnak! Elég, ha csak József Attila életre szóló elkötelezettségére gondolunk a játék, a játékosság szelleme mellett, mely átszövi egész költészetét. De ugyanezt vallja s bizonyítja Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Babits Mihály, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc stb. stb. életműve, s e felé mutatnak a jelenkor idősebb s fiatalabb jeleseinek szándékai is. E sorba illeszteném most be a kászoniból csíkszeredaivá lett (ám Kászonját pillanatra se feledő) Ferencz Imrét, aki nemcsak Játékidő című (legújabb) kötetével (Pallas–Akadémia, Csíkszereda, 2016) bizonyította elkötelezettségét a játék iránt, de a benne foglalt versek is fokozott játékszenvedélyről árulkodnak. (És ez jó: mert az állandóságban – a szenvedélyt – a változatosságot – a játékot magát; ugyanis minden játszma egyedi, megismételhetetlen – hozza.) A címadó verse (Játékidő) meg egyenesen világegyetem-felforgató kihívás az egyén részéről, aki még ha költő is, csak tessék-lássék zsörtölődik a Teremtővel lejátszott sakkpartik – számára végzetes – kimenetele miatt, végső soron beletörődik a borítékolt vereségbe: Azt hiszem, szerepet játszunk csak, azt játsszuk, hogy játszva játszunk! Időt akarunk nyerni csak, miközben a sorsunkból kilátunk. Hogy győzni fogok, Uram, higgyem! Hit nélkül mit sem ér a játszma! Nem nyugodhatok bele soha, hogy örökké vesztésre állva élek. Hogy szomorú az ábra... Ferencz Imre fő játékszerei: a szavak, a gondolatok. Az általuk teremtett helyzetek. Minden verse egy-egy ún. „game”, amelyben szavait-gondolatait görgeti, anélkül, hogy fölösleges hókuszpókuszokat végezne. Olykor egyszerűen csak rímel – a legkézenfekvőbb, nem egyszer már-már együgyű megoldásokkal élve, s amikor a leginkább belejönne a költőktől megszokott s elvárt rímjátékba, úgy tűnik, szántszándékkal botlik egyet, elrontja a rímet, „elvéti” a ritmust, semmibe veszi a korábban kialkudott szótagszámot... Hű olvasója e ponton önkéntelenül felkapja a fejét, mint amikor a zavartalan robogás közben a járművet megdobja egy-egy alattomos kátyú vagy fekvőrendőr... Játék ide vagy oda, azt azért ne várja az olvasó, hogy Ferencz Imre versei kosztolányisan csengjenek-bongjanak, mert ezt az egyet biztosan nem teszik. Az ő költői játékai nem vájt fülűeknek szólnak, távol állnak mindenfajta rafinériától – egyszerűek, rusztikusak, hasonlóan a mindenki által ismert gyermekjátékokhoz, a könnyen befogadható és átlátható társasági időtöltésekhez. Ahogyan az mindjárt a kötet elején, a Felszámolás című, könnyed hangú balladában kínálja magát; tulajdonképpen azt mondja el nekünk, amit mi is tudunk, látunk, tapasztalunk nap mint nap – hogy mindent el- és szétlopkodnak az orrunk elől, s ha lehet, még a szemünket is kilopják; minél gazdagabb a szajré, annál nagyobb az étvágy is: a „nagy felszámolók” környezetünk, mindennapjaink, eszményeink, álmaink, egzisztenciánk széthordásán túl már az űrszemétre is szemet vetettek. Az általam fentebb játéknak minősített „csavar” csak az utolsó két strófával ugrik be a versbe, némi abszurd humorral és megfordított logikával fűszerezve. A költő ezzel mintegy fölmenti az életünket széthordó szarkákat, akik gesztusukkal egyúttal jószolgálatot tesznek a társadalomnak – megóvják attól, hogy újra elkövesse történelmi ballépéseit: néha egy-egy oszlop rájuk esik amikor a gyárakat belezik vagy amikor bontják az üzemet ne termeljen termelt már eleget rozsdás szeg se maradjon egy se szedjétek gyűjtsétek gyorsan össze mitől az ember a talpát félti még egyszer ne tudjunk belelépni – Ferencz Imre szívesen játszadozik az idővel is, a távolabbi és az egész közeli múlttal egyaránt, de időjátékai kiterjednek a jövőre is, hiszen csak így látja értelmét a történelem összehúzott szemmel és fanyar humorral való megidézésének. Tulajdonképpen ez az időben való sokrétű lehorgonyzás teszi roppant idő- és korszerűvé a költő legújabb kötetét, amelyben ezúttal nem a terjedelmes poémák, a balladisztikus történetek, a riportázsba oltott elmesélések adják a vezérfonalat, annál inkább a tömör, lírai lefutású groteszk tűnődések. Jelenkori tanulságok kedvéért idézi meg például az aradi tizenhármak vértanúságát, sőt Dózsa tűzáldozatát több ízben is kiindulópontnak használja ahhoz, hogy elérhessen a jelenig. E versekből minduntalan kiolvashatjuk: a múlt csak annyiban lehet érdekes és tanulságos, amennyiben hitelesen kapcsolódik a jelenhez. Egyúttal arra is szüntelen figyelmeztetnek bennünket, hogy a „ha” csakis költői szerepet játszhat az emberiség életében, a lehetséges, de az időben elpuskázott cselekvési változatokkal kizárólag az irodalom, a költészet élhet büntetlenül, ő is csak figyelmeztető tanulság gyanánt. Legsarkosabbaknak azok a Ferencz-versek tűnnek, melyekben a költő saját személyes múltjával – gyakorlatilag a mai idős nemzedék közelmúltjával – mer fanyar humorú öniróniával szembenézni. Vonaton című verse például kiemelkedő darabja a kötet e csöppet sem elhanyagolható vonulatának. Egyfelől azért kész rendhagyó módon megszólítani, mert azonnal Petőfi Sándor közel kétszáz évvel korábban írt versét juttatja az ember eszébe (Vasúton), ez, emlékezzünk vissza, a technikai haladásért lelkendező, azt köszöntő költő önkéntelen dohogásával zárul: ha ilyen nagyszerű dolog a vasút, márpedig az, miért csak most került rá sor, miért nem csináltatok hamarabb? Kevés volt a vas hozzá? No és a láncok? Törjétek össze őket, s a probléma megoldva!... Ferencz Imre versbéli szerelvénye viszont már-már a petőfis lelkendezés végállomásán is túl döcög, úgy tűnik, már csak a nehézkedési erő az, ami hajtja a minden ízében rozoga építményt, s a lírai hős utazói tapasztalatai is meglehetősen eltérnek a jeles költő-elődétől: a robogásnak nyoma sincs, a pályaudvarok piszkosak, mindenütt bűz és magány, az ablakon tilos kihajolni, méghozzá fejvesztés terhe mellett... A vers befejezésében is félreérthetetlen kontrasztos utalást érzek Petőfi (és kora) irányában: Egyszer majd meglátod te még: a sínek párhuzamosán véget ér ez az utazás, – a mozdony lelassít, s megáll... Kinéztél, vagy nem néztél ki valamikor az ablakán: a fejed még ott a nyakadon, s marad egy ideig talán... Lángpallossal a szerelvényt szétszabdalják az ördögök... Akkor még nem tudtad, ma már tudod: itt semmi sem örök. Az ilyen és az ehhez hasonló „fölfedezések” távol állnak minden szenzációtól, sőt azt is mondhatnánk, hogy alig különböznek a közhelyektől, olyan evidenciáktól, amiket általában mindenki tud, ám amelyekről mégis annyian és annyiszor megfeledkeznek. A kötet versei fölött szereplő gyakori, személyre szóló dedikációk jelzik, hogy kikkel kíván személyes kapcsolatba lépni – vagy azért, mert egyetértését váltja ki, vagy mert éppen vitára ingerli. Legtöbbször saját helyzetét föl nem adva, újra felgombolyítja egy-egy történelmi vagy irodalmi előd sorsfordulóját, cselekvésének indokát és párhuzamos tanulságot próbál belőlük megfogalmazni. Így aztán Arany János, Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Márton Áron, Salamon Ernő, Krúdy Gyula, Babits Mihály, vagy éppen a vele egyívású kortársak – akár e sorok írója is – se nem céljai, se nem ürügyei a vers születésének, hanem alfái és ómegái a költői gondolatnak. Mely gondolat nem más, mint annak újra és újra, más-más módon megközelített igazsága, hogy az élet felkínálta játékokat mindig becsületesen, a legteljesebb odaadással végig kell játszani, hátat fordítva a természetet kiforgató, mindent elárasztó hamisságnak. Ezzel elérkeztünk a kötet egyik legmegrendítőbb ciklusához, a Fonák-hoz, amelynek majd minden darabja egy-egy torzított, falsot kapott helyzetrajz. A Ma már, a Karácsony és az Áldozat című versek nyíltan is a természetes, őszinte hitvilágot behálózó művi képmutatásra épülnek, a Faló meg egyenesen arra figyelmeztet, hogy a nagy emberellenes cseleket gátlástalanul menti át a történelem a „hátha jó lesz még valamire” kiirthatatlan kupec-logikájával, de szorosan melléjük állíthatók a Fonák és az Ország című darabok is. A költői játék lényegét e regiszterben a legteljesebben a Holdon című vers testesíti meg a maga együgyűnek látszó pőreségébe csomagolt abszurditásban. A világlírában már-már végtelen gyakorisággal megénekelt legközelebbi égitestünk ez esetben az élet bonyodalmai, tragédiái előli menekvés végső mentsvárának tűnik, amelyre a költő is úgy gondol, hogy az majd megoldja személyes válságát: boldogulok majd a Holdon – idelenn csak toldom-foldom mert aki lent padlót fogott költözni a Holdra szokott most is ott járkál egy pacák – azért ugatnak a kutyák Az idézet – s egyúttal a vers – utolsó két sora az, ami kijózanító tanulságként hat: éppen a maga nevetséges képtelenségével. Térbeli sorsköltészetet kínál e kötetében Ferencz Imre, aki elsősorban saját életrezdüléseire, feldolgozatlan élményeire keresi a magyarázatot. Nem hiányoznak az előző köteteiből (Pakli, 2012; Táncoló kövek, 2015) már megismert lírai eszmélések sem, mint a csernobili tragédiára emlékeztető erkölcsi számonkérés (Sugárzás), az emberi életekkel és értékekkel packázó kincstári szellem kritikája (Őrvezető), az emberség és a szellem nagyságának mértékegységéről szóló keserű elmélkedés (Hódolat a költőnek). Ezek mind súlyos, értékes darabjai a Játékidőnek is, bár nem hatnak az újdonság, a hangváltás erejével. Pedig hát éppen a sajátos időskori önmagára találás-ébredés jelenti számára a valódi játékidőt, ennek sikeréért áldoz tehetséget, folyamodik őszinte vallomáshoz és válik meg, rendre, az emberi hiúság bántó külsőségeitől. Persze ez a folyamat sem olyan egyszerű, mint ahogyan a leírtak után elképzelnénk, de valljuk be, hogy a belső költői vívódások nyomán pompás őszikék nyílnak, amelyeknek sikerül már-már tárgyilagos pontossággal meghatározni a szerző életének és ténykedéseinek helyét a bonyolult földi hierarchiában. E folyamat egyik kulcsverse az Ami engem illet – ez a dísztelen, a lecsupaszított valóság értelméig és a végső igazságokig eljutott lélekvallomás arról, hogy az élet igazságtalanságaitól, sérelmeitől, szánom-bánom pillanataitól csupán a lényegtelenről való szerzetesi lemondás, a zokszó nélküli szolgálat az, ami mentséget és védettséget nyújthat a végzettel szemben. De hogy ez az összegző felismerés nem a vakhit irányába mutat, arra ott áll a Napok konfessziója: Ritka nap volt a vasárnap áldását adta ránk a pap évente volt csak nagypéntek emberek voltunk nem szentek eljártunk néha búcsúra hogy szeressen az ég ura kit szeressen ha nem minket elhoztuk minden kincsünket... Az égiekhez fordulás tehát éppen úgy hűség, mint hagyomány, amit az elődök bölcsessége bízott az utókorra: azt még a nagyapám mondta az élet nem habos torta azt mondogatta öregem ha bölcselkedett öregen segíts magadon s megsegít az Isten is ha letekint – Ezek után természetes, hogy nyitva maradnak olyan kérdések, mint: vajon letekintenek-e ránk odafentről, valahányszor szükségét látjuk, vagy azzal a hittel kell beérnünk, hogy a tekinteteknek törvényszerűen össze kell fonódniuk a lent és a fent határán. A gondviselés mibenlétével ekként eljátszadozva, csak a költőnek adatik meg a lehetőség, hogy kérdéseiben ne ismerjen pardont. Ferencz Imre költészete e kötetével a legtermészetesebb módon zárta be életműve eddigi ívének teljességét. Ahogy Kilincs című versének végén reménykedve fogalmaz: „...annak, aki már megfogta és kezében tartja a kilincset, hát igen, gondoltam, annak biztos, mondhatni százszázalékos a bejutás...” S a többinek? – adódik szinte magától a kérdés, de erre akár egy újabb kötet adhatna választ. A valószínűsíthető költői ívbe bőven belefér... A könyvet ma este 7 órától Csík­szép­vízen mutatják be, és a szerzővel beszélget Székedi Ferenc.