borús égbolt
szórványos felhőzet
Kő, papír, tablet
Digitális forradalom zajlik, tarol a mesterséges intelligencia. Egyes országokban már nem tanítják meg a gyermekeket kézzel írni. A gép gyorsabb, okosabb, tévedhetetlen. Már nemcsak a sakkban ver meg. Elvisz az űrbe, vagy ezer kilométerről bekapcsolja a házad fűtését. Gombnyomásra beparkol helyetted egy szűk helyre, számontartja, hogy mennyit alszol, vagy éppen mikor ovulálsz. Kényelmes? Az. Ijesztő? Nekem igen.
Ez az össznépi onlájn boldogság szükségszerűen kihat az élet minden területére, a nyomtatott betűt sem kímélve. A világtrendek alapján nyugodtan kezdhetjük temetni a papíralapú sajtót és könyveket. Jókai, Victor Hugo, Dante, vagy Dosztojevszkij, na, nekik most nem állna a zászló, mondják a statisztikák. Ég veled, Gutenberg, Isten hozott, Tik-Tok? Ennyire egyszerű lenne? A papírra vetett betűk kora valóban leáldozott volna?
Az ember alapvető vágya, hogy nyomot hagyjon az őt körülvevő világban. Ezért rajzolt az ősember barlangja falára, ez hívta életre a kő- és agyagtáblákat, az egyiptomi papirusztekercseket, vagy a középkor pergamenből készült, díszes kódexeit. Évszázadokon át civilizációnak tekintettük azt a rendszert, amely megalkotta, barbárnak azt, amely felégette, lerombolta mindezt. A könyvnyomtatás feltalálása és elterjedése önmagában egy kulturális atombomba hatásával bírt, nyomán az írástudók kasztja az addigi kiváltságos kevesekből széles réteggé szélesedhetett. Külön büszkeségünk, hogy Erdély ebben a folyamatban gazdasági erejét és világpolitikai súlyát messze meghaladva jeleskedett.
Nehéz megmondani, hol a határ a megmaradás és maradiság, haladás és halódás, fejlődés és visszafejlődés között. Nem tisztem eldönteni, de egyvalamit tudok. A papírra vetett szó mágikus dolog, teremtő erő. Digitális forradalom ide vagy oda, a reggeli kávém mellé nyomdaillatú, ropogós újságot szeretek olvasni, nem egy képernyőt nyomogatni.
A diaszpórák zsugorodó magyar közösségei azon keseregnek, hogy nincs már nekik, róluk szóló újság, mely hozzáértéssel és anyanyelvükön számolna be mindennapjaikról. Hozzájuk képest végtelenül szerencsések vagyunk, hiszen nem feltámasztanunk, csupán megőriznünk kell azt, amink van. Élnünk vele és általa.
A Hargita Népe 1968-tól tudósít a megye lakóinak ügyes-bajos dolgairól. Kizárólag rajtunk – olvasó embereken – múlik, hogy meddig.
Rátz-Illés Mária
_web.JPG)
