Eléggé nehezen döntöttem el, miről szóljon a mai írásom. A behatárolás, amit saját magamnak tettem a tengerről szóló beharangozó írásommal, aztán az épp alig befejezett utazásommal, arra kényszerít, hogy az olasz tengerpartok élményeivel folytassam. Pontosabban azzal, ami számomra belőlük igazi csemege volt. Egyelőre tehát az Olasz Riviéránál maradok, két apró településénél. A mi nem túl szép és egyáltalán nem izgalmas városkánk, a már többször emlegetett San Bartolomeo al Mare kivételes szomszédokkal dicsekedhetett. Bárhonnan közeledtünk feléje, Cervo szépséges panorámája fogadott. Ez olyan tengerparti városka, mely gyakorlatilag San Bartolomeóval egybeépült, hisz csak egy kis csatorna, amelyet a betüremkedő tenger alkotott, választja el őket egymástól, ami felett egy apró híd ível át, biztosítva az út és az élet folytonosságát az üdülőtelepeken. Különben ez az egybefolyó város, illetve üdülőtelep-világ, ahol valójában nincsenek érzékelhető vagy jól jelzett határok, mindenfelé érvényes, legalábbis Európában. Cervo különlegessége, hogy van ugyan egy nem túl nagy, szépen kiépített tengerpartja, elegáns kempinggel – ezt megcsodáltuk –, de maga a város a dombra kúszik fel, amely már szinte a tengerparton kezdődik. A sok színes ház, a két templom, amelynek egyike a városka csúcsát jelöli, meseszép látvány. Oda fölmászni nem volt egyszerű, mert csupa lépcsőből álló girbegurba utcácskák vittek föl, ráadásul olyan lépcsőkkel, amelyek kövekből, ritkán terméskőből vannak kirakva. Emberpróbáló vállalkozás volt, de megérte, mert szűk utcái, boltívei, mindenhonnan – ablakból, falra aggatott cserepekből, háztetőkről – leomló, hatalmas vázákban a kapukba állított virágai, titokzatos udvarai, kovácsoltvas függő lámpái, meg a kívül-belül gazdagon díszített (17–18. századi) barokk San Giovanni Battista-templom és az onnan elénk táruló panoráma felejthetetlen. Szívesen laktam volna ott fönn és vígan megmásztam volna naponta azt a fárasztó utat, ha ott tölthettem volna a szabadidőmet. Az aprócska városba egy igen jó nevű, tőlünk elszármazott – Kolozsváron született –, bár felénk elég kevéssé ismert, a múlt század egyik legnagyobb kamarazenészének és kiváló hegedűművésznek, meg karmesternek tartott Végh Sándor (1912 Kolozsvár – 1997 Salzburg) is beleszerelmesedett. Ráadásul ő felismerte a San Giovanni-templom előtti Corallini tér akusztikai lehetőségeit, és úgy döntött: itt muzsikálni kell. Így született meg az ötlet: fesztivált rendezni ott. „Ön nagyobbat kínál nekünk, mint amik mi vagyunk”, mondta 1963-ban Cervo akkori polgármestere, Maria Raimondo, amikor Végh Sándor kinyilvánította szándékát, hogy létrehozná a cervói Kamarazenei Fesztivált. Következő évben el is indult a máig tartó, évente júliusban és augusztusban megrendezett, klasszikus zenét és dzsesszt felvonultató rangos esemény. Nevét egy utca is viseli. Szálláshelyünk másik végén Diano Marina kezdődött, amelynek csak imponáló fényeit és egy hihetetlenül elegáns és hangulatos vendéglőjét térképeztük föl, ez a két helység határán állt, és ahova egyik esti sétánk alkalmával jutottunk el. És itt muszáj kis kitérőt tennem, mert az egyik legnagyobb élményt jelentő városkámat is mostanában ismertem meg. Kitérő, mert ez a gyöngyszem nem a tenger partján, hanem egy picikét távolabb, a Nerva folyó (ez is víz, ha nem is tenger) két oldalán elterülő bortermelő városka, melynek egyik része finoman húzódik meg a folyó mellett annak hosszában, mindenféle vendéglőt, borozót, kiskocsmát és fagylaltozót kínálva pihenésre és kóstolásra. Másik fele pedig a szőlőtermő hegyoldalra szalad fel, a fronton festett, emeletes kőházaival a maga középkori eredetiségében, tetején a genovai Doria család 12. századi romos kastélyával. A két városrészt egy 33 méter ívű középkori kőhíd köti össze, mely első pillantásra a mostari hídra emlékeztetett, mellyel minket Csontváry ismertetett meg és nekünk ő örökített meg felejthetetlenül. A városka maga ellenben egyik francia kedvencemet idézte, anélkül, hogy sok azonosságot tudnék köztük kimutatni, ám a hangulatuk… Dolceaqua egy középkori kőköltemény: a házai, az utcák, a falmélyedésekbe kitett szentek színes szobrai, kopogtatói, ötletes világítóeszközei, a kövek közül kibúvó növényei, boltocskái, melyek remek rajzokat és akvarelleket rejtettek, kőkútjai, a ki tudja ki és mi ellen védő zsalui, címerekkel díszített faragott faajtói, több szinten keresztül-kasul épített lakásai, csatornái, kisebb-nagyobb virágtól roskadozó erkélyei páratlan hangulatot és szépséget teremtettek azon a talpalatnyi domboldalon. Ottjártamkor a szépségen kívül semmi mást nem vettem észre, és kissé meghökkenve hallgattam néhány társam jogos és mégis annyira meghökkentő észrevételeit, hogy vajon mekkorák is lehetnek ezek a lakások és vajon dohosak vagy sem, és mivel világítanak, van-e természetes fény, vízvezeték és hasonlók. Biztosan meg kell válaszolni ezeket a kérdéseket, de engem egyáltalán nem izgattak. Akkor sem, most sem. Mint ahogyan mai napig nem tudom, hogyan élnek, hol laknak, hol vásárolnak és főznek Saint Paul de Vence lakói? Mert ő az analóg városom, a Francia Riviéra legcsodálatosabb települése. Persze, a többi is csodálatos, mindegyik páratlan a maga nemében, történeteivel, múltjával és néha egészen pikáns jelenével, a nagy nevekkel és történésekkel, melyek csak és csakis ott és úgy játszódhattak le. Mégis, minden ottani megélésem, amelyek nagyon sok sort érdemelnek és szentelek is majd nekik, tehát minden megélésem csúcsa ez a nagyok mellett szerényen meghúzódó kisváros volt. Melyet nem véletlenül választott otthonának Chagall, akinek egyszerű sírja – melyen mindig bőségesen található ráhelyezett kavics, mint a kegyelet jele – szintén az ottani temetőben van. Mint ahogyan egykor ebben a gyönyörű faluban (akkor még az volt) találkozott és házasodott össze Simone Signoret és Yves Montand, és sok időt töltöttek itt azután is. Montand gyakran játszott Lino Venturával pétanque-ot a Place du jeu de Boules téren, melyet öreg platánok szegélyeznek ma is. De mindezekről megéri majd részletesebben szólanom. Albert Ildikó