Mihai Androne (49) tanári végzettséget szerzett Jászvásárban, majd Bukarestben teológiai tanulmányokat folytatott, ahonnan aztán Bázelbe került ösztöndíjasként. Tanárként és hithű reformátusként él és dolgozik egy túlnyomóan román többségű környezetben, ahol eszmélt, ahol felnőtt, s amelyhez ma is nagy szeretettel ragaszkodik. Felnőttként ismerkedett meg Kálvin és más reformátorok tanaival. Felnőttként vált a magyar nyelv és kultúra őszinte csodálójává és barátjává. Küszködik a magyar nyelvvel, de nem adja fel. Egy mélyen hívő, igazi magyarbarát református értelmiségivel váltottunk üzeneteket, hogy végül interjúvá álljanak össze a kérdések és a válaszok. – Mivel ez a beszélgetés elektronikus levelezés útján jön létre, s nem írtunk Önről felvezetést, rövid életrajzot, kérem, mutassa be röviden a családi környezetet, ahonnan származik, és írjon pár szóban tanulmányairól is… – A szüleim, sajnos, már nem élnek. Galac városában születtem immár majdnem fél évszázaddal ezelőtt, a Duna egyik nagy kikötővárosában, amelyhez ezer szállal kötődik a két országrészt egyesítő Alexandru Ioan Cuza (1820–1873) fejedelem (1859–1866) élete és tevékenysége is. Tudom, hogy vannak Galacnál sokkalta festőibb helyek, ellenben számomra nagyon fontos, hiszen ez az én városom. – Volt példaképe, aki befolyásolta annak idején? Tanár vagy családtag irányította tanulmányait és érdeklődését annak idején? – Számomra a szülők voltak a legelső és legfőbb tanítók, akiktől elsajátíthattam a legfontosabbakat gyakorlati és erkölcsi vonatkozásban egyaránt. Szakmát azonban magam választottam, bennük viszont mindig megvolt a kellő nyitottság és a bátorítás, akkor is, amíg Jászvásáron, illetve amikor később Bukarestben tanultam. – Első diplomáját az Alexandru Ioan Cuza Egyetemen szerezte. Azt olvasni Önről különböző publikációkban, hogy a történelem, a filozófia mellett élénken foglalkoztatja a szociológia, a pszichológia és a pedagógia tudománya is. Melyik tudományág jelenti most a fő csapásirányt? – Már középiskolás koromban sem kedveltem túlságosan az egzakt tudományokat. Tudatosan készültem a humánértelmiségi pályára, történelem–filológia osztályba jártam. Sokat olvastam már kamaszként is, megismerkedtem a világirodalommal, de akkoriban inkább a költészet vonzott. Az abszurd irodalom aztán a filozófia felé irányított. Másodikként jutottam be a jászvásári egyetem filozófia karán az 1988-ban induló évfolyamra, s ott is végeztem 1993-ban. A filozófia volt és maradt a nagy és első szerelmem… – Hogyan került a bukaresti teológiára? Hogyan jutott el Svájcba, illetve a kálvinizmusig? – Úgy, hogy a teológia a második szerelmem! Még abban az évben, amikor államvizsgáztam, megpályáztam, és el is nyertem egy humán-társadalomtudományi tanári állást a galaci Szent András Görögkeleti Teológiai Szemináriumban. A filozófia révén nyílhattam meg a teológia felé, ebben az iskolában pedig megismerkedtem a keresztény szellemiség szépségeivel. Rájöttem, hogy a filozófia nem nyújt egyértelmű választ az ember és az Abszolútum, azaz Isten viszonylatában. Ily módon született meg bennem az elhatározás, hogy jelentkezzem a Bukaresti Egyetem Görögkeleti Teológiai Karára 1995-ben, ahol négy év múltán végeztem. Mind a két egyetemen rendkívüli, jeles tanára­im voltak, akik közül a későbbiekben többen is akadémikusokká váltak. A teológiát tanulmányozva rájöttem, hogy „az Úr útjai kifürkészhetetlenek”. Közel álltam ahhoz, hogy a lelkészi hivatást válasszam a második egyetemet elvégezvén, de nem így történt – hol komolyan, hol viccesen szoktam mondani –, a lehetséges ekléziológiai karrierem nem a görögkeleti egyház kebelében bontakozott ki a továbbiakban, hiszen ennek útját elállta, s az irányt megváltoztatta egy akkortájt elolvasott könyv. A nagyváradi Emanuel Bibliai Intézet (Institutul Emanuel) adta ki 1998-ban az ismert protestáns teológus Timothy George könyvét a Reformátorok teológiája címmel. Ez a mű nagyon felrázott: meglepett a kálvinizmus, a protestantizmus, az Írás újfajta, korrigált értelmezése, amely főleg az isteni felségre vonatkozik. Kérdéseket tettem fel magamnak, és felülvizsgáltam mindazt, amit addig a pillanatig hittem. A teológián tanított akkortájt a svájci Martin Hauser professzor, akinek igen sokat köszönhetek. Ő szerzett számomra ösztöndíjat Lausanne-ba az ottani egyetem teológia karára, ahol aztán egy másik jeles személyiséggel találkozhattam, Pierre Gisel professzorral, aki egyike a ma élő legnagyobb protestáns doktrínereknek, a szisztematikus teológia művelője. Úgyhogy Svájcba nem véletlenül jutottam ki, én választottam, és így sikerült Lausanne-ban és Genfben elmélyíteni a tudásomat. – Ön ma már a galaci református egyházközség tagja. Hogyan jutott el oda? Hogyan fogadták? – Nagy Endre tiszteletes úr barátságát bírom, aki egy rendkívüli ember, s aki 2001-ben fogadott be. A református egyházközségben meggyőződéses kálvinistaként otthon vagyok, hitem szerint, mint reformált görögkeleti. Azt tartom, hogy a katolicizmus és az ortodoxia egyaránt hozzájárult a keresztyén teológia fejlődéséhez, és meggyőződésem, hogy a Jóisten nem felekezeti alapon ítél! – Miként boldogul a magyar nyelvvel? – Fájó sebet érintett! Számomra egyelőre beteljesületlen vágy a magyar beszéd; a különleges magán- és mássalhangzók, a hangsúlyok igencsak megnehezítik az elsajátítását. Nagyon szeretném megtanulni, nem mondtam le róla. Meg kellett elégednem ez idáig a franciával, a némettel és az angollal. Tudja, a románok frankofonok. Vagy legalábbis azok voltak korábban, hiszen napjainkban a fiatalok jobbára már az angolt kedvelik… – Milyennek látja a galaci magyar és református diaszpórát? – Eléggé kicsiny ez a gyülekezet. Természetes, hogy jól ismerjük egymást és összejárunk időnként. Túl a magyar reformátusokon – nekem személyesen – igen sok barátom, ismerősöm van a Galac városában és a környéken élő neoprotestáns felekezetekhez tartozók körében. – Milyen a viszonya másutt élő magyarokkal? Jelen van-e Ön a magyar kulturális életben? Hát az egyetemek kulturális életében? Publikációkra és személyes kapcsolatokra, élményszerzési, üzenetátadási lehetőségekre, teológiai szakirodalom művelésére is gondolok… – Nincs okom panaszra. Úgy is mondhatnám, hogy elkényeztetnek. Több alkalommal is részt vettem a Kolozsvári Protestáns Teo­lógiai Intézet konferenciáin. Írásaim jelentek meg a Református Szemlében. Református egyetemi tanár-kollégák időnként Váradra is el-elhívnak. Egy budapesti kiadó számára újrafordítottam – román nyelvre – a Heidelbergi Kátét. Ezt román, angol és francia nyelveken is kiadták. Örömmel emlékezem mindezekre, s arra is, hogy az Úr azt rendelte számomra, hogy ebben az időben éljek, amikor a protestantizmus fennállásának fél évezredes évfordulóját is ünneplik. Ugyanakkor nagy félelemmel tölt el, ami szintén a jelenben zajlik, hogy Európa lassan feladni készül keresztyéni örökségét. – Milyenek a székelyföldi kapcsolatai? Van különvéleménye a Székelyföldről? – A székelyeket nyitottaknak, nagylelkűeknek és szorgalmasoknak tartom. Nagy örömmel állok meg és szemlélem Hargita és Kovászna megye szépségeit, valahányszor arra autózom; amikor csak tehetem, vásárolok az itteni kiváló házikenyérből, kürtőskalácsból és minden más (székely)földi jóból, elfogyasztok egy-egy (nagy) adag (székely)gulyást, illetve más specialitást. És merítkezem a magyar nyelvben. – Mit gondol, van-e esély a székely megmaradásra és az autonómiára? – Romániában minden állampolgárnak – nemzetiségre való tekintet nélkül – otthon kellene éreznie magát. Minden román állampolgárnak azonos jogokat, azonos lehetőségeket kellene adni, hogy megélhessék önnön identitásukat. Nem szabadna diszkriminálni senkit, s a románságnak is tudatában kellene lennie annak, hogy azáltal válik igazán gazdaggá, hogy több etnikum népesíti be és alkotja együtt a nemzetet. Ha Isten színe előtt egyenlők vagyunk, akkor miért nincs ez így a földi hatalmasságok előtt is!? Ahogyan Európa, úgy Románia is multikulturális állam, a sokszínűség élettere. Különbözünk, de kiegészítjük egymást, s nagyon szomorú lenne, ha mindannyian egyazon nyelvet beszélnénk és azonosak lennének a szokásaink is. Gondolni sem merek egy ilyen állapotra! – Idén ünnepeljük az egyesülés centenáriumát. Ön hogyan ünnepel? Mit érez, kié ez az ünnep? – Román vagyok, románul érzek, mint ahogyan magyar érzelmük van a magyaroknak. Ugyanakkor azonban a magyar–román barátság meggyőződéses híve vagyok. Szeretem a hazámat, szeretem annak kulturális és etnikai sokszínűségét. Amikor Erdély különböző vidékeit, megyéit járom, kimondhatatlanul szeretem hallani a magyar vagy éppenséggel a ma már nagyon ritka német szót. Azt hiszem, hogy a sokszínűség esélyt jelent az életben, de ugyanakkor kihívást is. Erre azonban a következő bibliai idézetet érdemes elővenni: „Boldogok a békességszerzők…” (Mt 5, 9) Jó lenne, ha minden politikus ismerné, és ehhez tartaná magát… – Magyar–román vonatkozásban milyen elképzelései vannak értelmiségiként? A teológia és más tudományok területére gondolok, ahol Ön tevékenykedik… Könyveket ír? Netán újabb fordításokat készít? – Ember tervez, Isten végez! Adjon a Jóisten türelmet és egészséget a jó szándékhoz és a tervekhez! Be akarom fejezni svájci teológiai doktori tanulmányaimat, és írni szeretnék a környezetem lelki kiteljesedése érdekében. Nem szeretek a tervekről addig beszélni, amíg meg nem valósulnak, mert addig csak elképzelések. Amit viszont nagyon szeretnék, hogy – bár alapfokon – elsajátíthassam a magyar nyelvet, és képes legyek magyarul is megértetni magam. Az ember tehetetlen, bűnös és korlátok által béklyózott lény. Kedvelem és szeretem a tanítványaimmal folytatott beszélgetéseket, amikor lelki dolgokat érintünk, illetve keressük a földi lét mélyebb értelmét. Végül: szívből köszönöm, hogy gondolt rám és megkérdezett. Soli Deo gloria! Simó Márton