A tiwanakui romok „szomszédságában” – hisz errefelé olyan viszonylagosak a méretekre vonatkozó fogalmak –, pontosabban hasonló magasságban, a Tititcaca-tó közelében, de Peruban, a Puno melletti Umayo-tó partján fekszik Sillustani, mely hírét furcsa temetkezési helyeinek köszönheti, bár hangulatos fekvése is megérdemelné az elismerést. Az ajmarákhoz tartozó colla preinka népcsoport emelte ezeket egy dombon, valószínűleg az előkelőségeknek, majd az őket leigázó inkák folytatták ezt a temetkezési hagyományt. A 12 métert is elérő, felfelé néha tölcsérszerűen, enyhén kiszélesedő, néha színes kőtömbökből kialakított, nagyon hatásos küllemű, mint például a Lagarto névre hallgató, építményeket – chulpákat – belül úgy képezték ki, hogy anyaméhre emlékeztetnek. Magzatpozícióban lévő holttestek mumifikálódtak bennük: érdekes összefüggésekre utalva születés és halál között. Egyes kövekre – melyeknek szerepét nem ismerjük – az élet és megújulás szimbólumaként számon tartott kígyót vésték. A robusztusabb és egyszerűbb, sima henger alakú sírok mellett, a domb aljában kövekből kirakott, kör alakú, feltételezetten szakrális jellegű hely is jelzi az inkák jelenlétét. És ezennel elérkeztünk az inkák előtti civilizációk felsorakoztatásának a végéhez. Igaz, hogy még meg kell majd említenem a chimu (vagy csimú) kultúrát is, amely szintén megelőzte, majd sokáig párhuzamos létezett vele, de a megtalált város- és templommaradványaikat majd az inka leletekkel együtt fogom bemutatni, ugyanis ezek részévé váltak, mert az inkák leigázták őket, megvalósításaikat pedig teljes egészében egyszerűen átvették. Ez történt mindenütt, ahol ez a harcos és harcias nép végigvonult. [caption id="attachment_49881" align="aligncenter" width="1000"] Sillustani , a Lagarto chulpa[/caption] A meghódított népek városait megszállták ugyan, de megőrizték. A lakosságot máshova telepítették, maguk pedig máshonnan hozott emberekkel ott folytatták az építkezést és egyéb hagyományokat – néha isteneket, szokásokat is magukévá téve –, ahol azt a meghódítottak abbahagyták. Ez nem hangzik túl szépen, tudjuk, érezzük, hisz mi igen közelről ismerjük a jelenséget, mert mi magunk is gyakran egyszerűen megdöbbent, dühös vagy felháborodott, de tehetetlen szemlélői vagyunk megvalósításaink sima eltulajdonításának. Ez történelmi perspektívából nem kisebbíti – vagy mégis? – az inkák titokzatos, a köztudatba mélyen beívódott világának jelentőségét, amely az ország, sőt a földrész misztikus hangulatát és nem utolsósorban a hírnevét adja. Sőt! Talán úgy is felfoghatnánk – tanuljunk belőle mi is? –, hogy ez járult hozzá az illető népek nyomának fennmaradásához. Az inkák különös, máig izgalmas világa igen rövid életű volt: mindössze 435 évet tartott úgy, hogy néhány törzs szövetségével induló megalakulásától nemcsak Dél-Amerika, hanem a világ egyik legnagyobb birodalmává vált, megalkotta a földrengéseket is túlélő hatalmas, titokzatos, nehezen értelmezhető kőépületeit, majd eltűnt a spanyolok aranyéhsége és az emberi rombolóerő kíméletlen ereje következtében. Az inka név eredetileg a kecsuák egyik törzsének az uralkodóját jelölte, ma már azonban az általa birtokolt egész birodalom népét és kultúráját ezzel a névvel illetik. Az első inka, azaz az első, alapítóként tisztelt vezér, és Mama Ocllo, aki a felesége és egyben a nővére volt, ezen a környéken, a Titicaca-tó egyik szigetén született. Ő volt Manco Capac, akinek története eléggé zavaros, mert többféle eredet- és élettörténet is keringett róla a különféle hagyományokban. Egyesek szerint Virakochának, minden indián törzs világteremtő istenének, mások szerint Inti napistennek és testvérének, egyben feleségének, Mama Quillának, a Holdanyának a gyermeke volt. Mint látjuk, az indián népeknél, mint más ősi kultúrákban is, a vérfertőzés nem tartozott a bűnök, a tiltott tettek közé. Az inkák magát Manco Capacot is Nap- és Tűzistenként tisztelték, és mivel magukat az emberiség kezdetének tartották, elképzelésükben Manco Capac és Mama Ocllo valamiféle Ádám és Éva-szerű történetet testesít meg errefelé. Állítólag ő vezette el törzsét Cuzcó városá­ig, ahonnan dicső történetük indult. Bolíviából a Titicaca-tavon hajózva indultunk vissza Peruba úgy, hogy előbb kikötöttünk a Napszigeten, ottani spanyol nevén az Isla del Solon, hogy meglátogassuk e fontos esemény feltételezett színhelyét. Természetesen már a szárazföldre lépésünkkor Yumaniban, előttünk volt nem csak az eukaliptusz fákkal borított, virágba borult part, hanem az inka lépcsők – legalább 200 volt belőlük –, a hírességek szobrai és egy forrás, amelynek vize az örök életet hivatott biztosítani. Volt, aki beledugta a kezét, volt, aki nem, mert volt, aki hitt, volt, aki nem, mint ahogyan az is nehezen dönthető el, vajon szükségünk van-e az örök életre? [caption id="attachment_49882" align="aligncenter" width="1000"] Kallawaya varázsló szertartása[/caption] Megmásztuk a burjánzó, élénk színekben pompázó növények közt haladó lépcsőket. Megsimogattuk egy kis lámatenyészet állatait, amelyek jámboran tűrték közeledésünket, élveztük a színes és ismeretlen virágok látványát és a romantikus panorámát, fotózkodtunk egy kis tisztáson, ahol nádcsónakok álltak a hegy szélén, mert mögöttük igen jól mutatott a tó vize, mellettük pedig egy füles sapkás valódi indián ücsörgött. Apró, de modern múzeumában a viszonylag frissen (1989–1992 között) felfedezett inka és tiwanakui kultúra maradványait néztük meg: múmiákat, gyakran portrékat formázó kerámiákat, állatot és embert, meg istent ábrázoló szobrocskákat. A nagy szemű arcok, az érdekes, idegen, hosszú koponyák határozottan földön kívüli lényekre emlékeztettek, fenntartva vagy elindítva a legendát, amely tőlük szá rmaztatja e föld több különleges emlékét. [caption id="attachment_49883" align="alignnone" width="1000"] Napsziget Manco Capac szobrával és az élet forrásával[/caption] Aztán egy jól megválasztott újabb kis tisztáson egy valódi Kallawaya kuruzsló várt, mindent a turistákért alapon. Meg hát, mert neki is meg kell élni valamiből. Ezek a gyógyítók a Tiwanaku kultúrából egyenesen eredeztethető Mollo törzshöz tartoznak és modern szóval természetgyógyászoknak nevezhetnénk őket, akik ismerik több száz növény, az ásványi sók és állatok termékeinek gyógyító hatásait. Úgy tudjuk, hogy agysebészettel foglalkoztak már 700 évvel ezelőtt, és képesek voltak megelőzni, illetve kezelni a maláriát jóval azelőtt, hogy erre az európaiak képesek lettek volna. Sajátos, a kecsuából származó ezoterikus nyelvezetük van, ezen a nyelven hallgattuk mi is a szertartását. Kis máglyát gyújtott, énekelt és mondott, majd egy elszenesedett ágacskával megjelölte a homlokunk, miközben tovább kántálta végtelen dallamát: megáldott. Aztán diplomát is kaptunk, amely igazolta, hogy ősi misztikus ceremónián vettünk részt, s amelynek során a Kallawaya áldásában részesültünk! Albert Ildikó