Szilveszter, Pista, Levente, László és Öcsi. Hajléktalanok, bár találtak és berendeztek maguknak egy helyet, ahol élhetnek – így inkább otthontalanok. Van közöttük, aki tizenhét éve él az utcán, de a többiek régebben. Melegben alszanak el, fekhelyen, és a legtöbbször nem éhesen – ennyi feltétel megteremtése telik ki egy napjukból. Minden más, a kötszertől a rádióba való elemen át a borotvakapáig – esetleges. S így ajándék. [caption id="attachment_40775" align="aligncenter" width="1000"] A csempekályha a menedék legfontosabb eleme. Van, aki lábujjait, más lábát veszítette el korábbi fagyási sérülések miatt Fotók: László Róbert[/caption] Az egyik reggel bejött egy férfi a keleti iparnegyedből a szerkesztőségbe (törpevárosok kiváltsága a grandiózus névadás öröme), lepallta kabátjáról a ködöt, s megállt az íróasztaltól óvatos másfél méterre azzal, hogy újságíróval szeretne beszélni. Szokott dolog ez, sokan jönnek ügyes-bajos dolgaikkal, az ember egy idő után már a testtartásukból, a vállizmok terheltségéből kitalálja, miben járnak: igazukat keresik, miután szerte másutt hiába keresték, felnagyított sérelmeket magyaráznak el aprólékosan, felhívnák a figyelmet valami szerintük rendkívül fontosra, máskor pereiket, szomszédi torzsalkodásaikat, öröklési, földügyek-béli hercehurcáikat akarnák a nyilvánosság révén csitítani vagy szítani. Végighallgatjuk őket, mert az is jó valamire – ha lehetséges, utánajárunk az ügyüknek, de sokszor kénytelenek vagyunk tisztázni, hogy nem a mi tisztünk vagy tudományunk, s az újság vajmi keveset tehet értük. Reménykedve vagy megkönnyebbülten távoznak, más felhergeli magát, gyanakvó. Szóval áll itt ez az ötvenesnek kinéző pasas, vállban túl nagy téli dzsekiben, avasháj-színű az arca, köszörűkő a kézfogása. Simán elmennék mellette az utcán. De mivel itt van előttem, obligát „jnpt” és: – Miben segíthetünk? Fa, hús, viasz, lítium – Jön a tél. – Az. – Hidegek vannak. – Hideg van. – S a féllábú emberrel mihez kezdjek? Erre nem volt semmilyen válaszom. Ő is beláthatta, mert elkezdett részletesebben magyarázni. Hogy az utcán él, több hajléktalannal együtt, akikre megpróbál vigyázni, pontosabban nem is, mert van egy helyük, ahol ellehetnek, és egymásra is vigyáznak, tűzre való fát viszont egyre nehezebb találni, hiába járják mind nagyobb körökben a várost. S akkor ott van a féllábú is, kötszer viszont már rég nincs, és a korai sötétben nagyon fogy a gyertya, de még mindig több van belőle, mint elemekből, vagyis most már a rádiót sem tudják megszólaltatni. Kiderül, hogy szegről-végről ismerjük egymást. Nem először jár az újságnál, nyáron az egyik kolléga riportalanya volt, azelőtt, amikor egy szupermarket parkolójában rozsdásodó autóroncsban laktak, egy kolléganő írt róluk. Visszaemlékszem, hogy akkor is volt csonka szereplője a históriának – ő azóta rendben van, mondja, miután „kiíratta az újságba”, öregotthonba került. Most másik féllábú ember van. Kicsit sok a hiányzó elem az elbeszélésben, úgy döntök, inkább megnézem magamnak. Invitál is, hogy menjünk, akár azonnal, mind otthon vannak. Így mondja: otthon. „Jól elvagyunk itt öten” Amikor negyven-valahány évvel ezelőtt itt az első talajgyalu beletépett a rétek és a mezők fedőhámjába, kezelője büszkeséget érezhetett, hogy ő most üzemet épít – de ha nem is, biztos nem azon filozofált, hogy be nem gyógyuló sebet ejt. Ma ez a hely fekély a Somlyó-halom hónaljában – tízezer négyzetméter rom. A gigantikus szájból, ami egykor a szocialista iparosítás nóvumát, a tervgazdálkodás emberéletet reformáló impulzusát harsogta, csak kirohadt nagyőrlők, letöredezett szemfogak, elvásott metszők maradtak. A bevert ablakok a zománc, a széljárta szerelőcsarnokok, megmunkáló műhelyek, áruraktárak, elosztók a dentin, a betonfalakból girbegurbán kiálló vasazat az idegszál. Városszéli szellemváros, alig van itt mozgás: az autónk előtt macska lopja át hasában magzatait az úton, a peremeken egy-két, garázsból, bódéból avanzsált kényszervállalkozás. És itt van a vacok, amiért jöttünk. Valamikor talán portásfülke, éjjeliőr szobája, rovátkahúzós iroda lehetett. Előtte udvar, betonjából kinőtt a sápadt fű, de nincs eldobált szemét, hulladék. Azt gondosan bedobálták az üresen tátongó csarnokokba. Minden malter- vagy zúzmaraszínű, csak egy csipkerózsabokor nem vesz tudomást a mínusz fokokról, vadul villogtatja bogyóit. A küszöb előtt lábos, fél liter beledermedt moslékkal, még mielőtt belelépnék, méltatlankodó kutyakölyök figyelmeztet. Félti, pedig amilyen fagyott, legfeljebb nyalhatná. A nyíló ajtóból egy fiatal, vidám szemű férfi rekcumolja a felugráló kutyát, nehogy összesározza a vendégnadrágot, de inkább csak az udvariasság kedvéért. – Az enyém – mondja boldogan –, hazakísért egyszer a szemetestől. Megkérdem, minek nevezi. – Binláden! – és felnevet. Hátrébb sunyi tartású, nagyobb testű kutya bámulja az udvar szokatlan forgalmát. A neve: Csúf. Tucatnál nagyobb kóborkutya-falka volt a környéken régebb, de a sintérek összeszedték őket. Csak Csúf nem kellett nekik. A szemre legtöbb húsz négyzetméteres szobának van egy ajtaja, egy nájlonzsákkal letakart szemű ablaka, a hátsó falnál egy „háromazegybenkávé”-színű, füstkormos csempekályha, előtte szakadt huzatú karosszékkel, egyébként mindenütt ágyak: kihúzott sőber, aládúcolt deszkákból eszkabált fekhely, és inkább a közöttük hagyott ösvények jelölik a beosztást. Az egyik sarok kapta a konyhakredenc szerepét: elmosott, csepegtetőbe tett tányérok, bögrék, villák és kanalak, a másik sarok a kamra, amelynek legfontosabb kelléke egy hűtőszekrény. Nem működik, és egyébként sem lenne, ahová bedugni, mert elektromos áram nincs, a szoba délelőtt is félhomályos. Befőttesüveg-tetőkön gyertyacsonkok. A harmadik sarok a fáskamra, jobb időkben legalábbis, mert most csak néhány forgács, tűzgyújtó jelenti a készletet, illetve itt kapott helyet a piros felmosóvödör és a partvis, meg a mosdótál. A falakat valamikor lambériába öltöztették, de csak néhol látszik ki, elborítják az itt lakók szegekre akasztott ruhái, a lomizott plüssállatkák, horgolt csendéletek, egy serpenyő méretű fali kvarcóra, számos, a Szűzanyát vagy a szívéből fénysugarakat árasztó Jézust ábrázoló szentkép, a Csíkszeredai Hokiklub szurkolói zászlaja, székely zászló és Union Jack. Így, ahogy van, mehetne a szoba valamelyik kortárs szépművészeti múzeum a giccsről szóló kiállítására – leszámítva, hogy itt az ágyakban emberek fekszenek. Még a belépéskor rákészültem a várható odőrre, s most magamban restelkedem: nincs kellemetlen szag, ha nem lenne minden szedett-vedett, azt mondanám, tisztaság van. Fel van mosva a padló, látszik, hogy minden tárgynak, eszköznek megvan a maga helye, s hogy ezt a rendet be is tartják. Köszönök, románul is. – Magyarok vagyunk – mondják öten kórusban. [caption id="attachment_40778" align="aligncenter" width="1000"] Mindenkinek van feladata, posztja, beosztása, és be is tartja. Házirend[/caption] Túlélési összművészeti fesztivál Szilveszter ötvenkét éves, Levente szintén, László és Pista harminchat, Öcsi ötvennyolc. Van közöttük, aki 17 éve van az utcán, de a többiek régebben. Csak félmondatokban vázolják, hogyan lettek hajléktalanok – vagy inkább otthontalanok –, nem is nagyon erőltetem. Inkább azt kérdem, hogy telik egy napjuk, ezt sokkal szívesebben magyarázzák, és a szavaikból összeáll valami, amiről valamiért meggyőződéssel hittem, hogy hiányzik ezeknek az embereknek a napjaiból: a rutin és a feladatkör. Mindig legalább ketten beszerzők: a legfontosabb a tűzifa, utána az élelem, minden más ez után következik. Fát nehezebb találni, mint élelmet – ha árut pakolnak a zöldségpiacon, kikerül a fonnyadtból, ütődöttből, esetleg tíz lej is leesik kenyérre. A szemetesekben is találni ehetőt, ha tudja az ember, mikor menjen és hová. Reggel dzsemes kenyér, pirítós, tea, ha van, kávé, ritkábban. Ha lehetne, tejet innának, az mindenkinek hiányzik – de persze nem lehet. Délre valamilyen leveses-zöldséges étel, ami egyben a vacsora is, úgyis korán sötétedik. Az ebédet a szakács készíti – húsost csak ritkán, mondják kacagva –, ő is porciózza, mindenkinek van saját tányérja, eszcájgja. Be van osztva a mosogatás, a takarítás is. Mosdótálban mosdanak, kimossák az alsóneműt. Ruhát a segélyszervezettől, gyertyát a papilakból – járnak misére, jelentik ki –, kötszert, gyógyszert a sürgősségi rendelőből. Egyikük a mobiltelefon őrzője – feltöltőkártyás, összeadják rá a pénzt, hogy legyen szükség esetére, például ha mentőt kell hívni. Ha nincs más tennivaló, kiviszik a nehezen járókat a tömbházak közé, egy padra, napozni. Délután már behúzódnak, hallgatják a rádiót, ha van benne elem. Ha nem, elbeszélik a „régi dolgokat”. Éjjelente váltják egymást a csempekályha előtti karosszékben, hogy mindig égjen a tűz – megállapítják, hogy ha éhesen alszol, attól nem lesz semmi bajod, de a fagyás nem vicc. Térdből csonkolt láb, mindkét lábfejről hiányzó ujjak, mind fagyási sérülések következtében – tudják, mit beszélnek. Ez a csempekályha-őrzés a „szer”, az egyik legfontosabb feladat. – Nem veszekedünk egymással, jól elvagyunk itt. Mindenki megcsinálja, amit kell. Látszik, hogy valóban összeszoktak. Kérdem, jöhetne-e egy hatodik? Azt mondják, igen, de egy kicsit tétován. Egyikük hozzáteszi: – Ha rendes ember… Jövőkép fekete-fehérben Krízishelyzetekről kérdezem őket. Mi van, ha valaki rosszul lesz, ha huzamosabb ideig kifogynak valamilyen készletükből, ha bajba kerülnek. Több válaszuk van, mint amennyi nincs, látszik, hogy végiggondolták vagy már megtapasztalták ezeket. Ha az utcán ellopott iratokat kell pótolni, azt is megoldják, ha nagyon sürgősen pénz kell, kerül, akitől kölcsön kérjenek. Van, amiért láthatóan jobban aggódom én, mint ők: ha „kiírom az újságba”, mint élnek ők itt öten, fényképes anyagban, nem fognak-e aggályoskodni a környékbeli polgárok, nem kergeti-e el őket a helyükről valaki? Erre összemosolyognak, s igen távolról közelítve emlegetnek valami megegyezést, engedélyt, amely értelmében megtarthatják a helyüket. Olyan biztosnak látszanak a dolgukban, hogy elállok a további faggatózástól, ne ébresszem rá őket a helyzetük bizonytalanságára. Inkább megkérdem, milyen lesz az idei karácsonyuk – de nem nagyon tudnak mit válaszolni. Arra viszont, hogy ha lehetséges lenne, mit ennének a legszívesebben az ünnepen, azonnal, kapitális harmóniában rávágják: – Töltött káposztát! S az egyikük, csak hogy biztos legyen a dolog, még hozzásúgja: – Hússal… Kacagnak, mint amikor úgyis hiába. Burus János Botond   Részletek az akcióról A Hargita Népe elérhetőségei [embed]https://www.youtube.com/watch?v=HYfKbw2uq2Q[/embed]