borús égbolt
enyhe havazás
Jogos és helyénvaló?
Az utóbbi időben sűrűn írtam a Somlyó 33. kapcsán. Írtam a szerencsétlenül járt – földönfutóvá lett, otthonaikat vesztett – emberekről és a kialakult helyzetről egyaránt. Kijártam Csíksomlyóra, jártam az Erőss Zsolt Aréna lakóinál, próbáltam követni a fejleményeket. Amikor már azt hittem, kerek a tűzkárosultak története, az mindig bővült egy újabb részlettel, amit addig nem ismertem vagy aminek – legalábbis elsőre – nem tulajdonítottam jelentőséget. Bántani nem bántott senki, amiért a témáról írtam, viszont a közösségi oldalon valóságos fórum alakult ki cikkeim alatt. A roma közösség pár tagja időnként valóban tarthatatlanul viselkedett. A környékbeli lakosság régóta neheztel a közösségre, a korábban előforduló lopások és agresszív magatartás miatt. Máshol is volt példa arra, hogy tettlegességig fajultak a közösségek közötti konfliktusok. Gondoljunk csak a balesetek utáni lincselésekre. A tűzeset után nem sokkal Korodi Attila, Csíkszereda polgármestere a helyi rádióban szociális katasztrófaként jellemezte a történteket. Nos, az is volt. Nemcsak a tűzkárosultak vesztesége volt nagy, hatalmas feladattal kellett megbirkózzon a város is télvíz idején. Nem kis feladat volt elhelyezni a fedél nélkül maradt családokat és biztosítani ellátásukat a tél kellős közepén. Összefogásra és jelentős erőfeszítésre volt szükség, hogy a tűzkárosult közösség tagjainak átmenetileg az Erőss Zsolt Arénában menedéket biztosítsanak. Azonban az is nyilvánvaló volt, hogy a lehető leghamarabb megnyugtató megoldást kell találni a kialakult helyzetre, mert hosszú távon tarthatatlanná válik. Lassan tizenötödik hónapja él a roma közösség a város szívében.
Mi történt azóta? Az akarat megvolt, de mellé párosult még valami más is. A tömérdek bürokrácia, ott, ahol nem szabadott volna egyáltalán lennie. Az is viszonylag hamar kiderült, hogy a leégett otthonok helyére nem lehet törvényesen építkezni. A leégett házak eleve illegálisan épültek. A helyzet elsőre egyszerű, második nekifutásra viszont megoldhatatlannak tűnik. Kétségkívül a válsághelyzetet jól kezelte a város. De nem kívánt hozadéka is lett a történteknek: mindkét oldalon rengeteg az elégedetlenség, és szinte mindenki türelmetlen.
Miért tartottam fontosnak azt, hogy írjak erről? El kell ismernem, van igazság abban, amit olvasóink szóvá tettek közösségi oldalunkon. Egy lényeges dolgot korábban elmulasztottam. Valamennyi érintetett megszólaltattam, legalábbis azt hittem, és… mégsem. Elfelejtettem megkérdezni a sportcsarnok környékén elő lakosságot. Joggal tették szóvá, hogy nem kérdezte meg őket senki, hogy akarnak-e szomszédságban élni a roma közösség tagjaival, vagy sem. Szóvá tették, kevés az a számukra, hogy a városvezetés köszönetet mond nekik és a megértésüket, türelmüket kéri minden egyes alkalommal. De vajon meddig?
A sportcsarnok környékén járva megbizonyosodtam arról, hogy az Aréna-lakók szomszédai csendben szenvednek. Beletörődtek a kialakult helyzetbe.
A válságkezelést emberi oldaláról megközelítve nevezhetjük jelesnek. Ami azonban a társadalmi béke megteremtését illeti, lenne mit változtatni. Figyelembe véve azt is, hogy a sportcsarnok szomszédságában élők kénytelenek alkalmazkodni a több mint egy éve kialakult helyzethez. De az valahol igazságtalan, hogy míg az egyik féltől türelmet és megértést kérnek, néha szinte kötelezik rá, addig a másik fél nem törődik föltétlenül a többségi közösség elvárásaival, nem törekszik arra, hogy beilleszkedjék.
A környékbeliek ugyanis arra panaszkodnak, hogy a roma közösség pár tagja ugyanúgy kéreget, „elemel” dolgokat. Mint mondták: nem vádaskodni akarnak, egyszerűen ezt tapasztalják. Mint minden szomorú történetben, ezúttal is a tanulságot és a katarzist keressük! Katarzisból nem volt hiány, tanulságból végképp nem. Az otthon nélkül maradottakat valóban nem szabad magukra hagyni, ugyanakkor jogos a szomszédok igénye is, hogy az ő gondjaikkal is törődjön valaki. Valóban szociális katasztrófa, ami történt. Jó döntés volt képzést és oktatást biztosítani a roma közösség tagjai számára. Ugyanakkor a környékbelieknek is kijárna a törődés, hogy ne érezzék úgy, cserben hagyta őket a város.
Vlaicu Lajos
_web.JPG)
