erős felhőzet
kevés felhő
tiszta égbolt
Jó cimborám volt
„Végig velem volt katonáskodásom idején. Még most is érződik rajta a kaszárnyaszag. Szerencséje volt, megúszta, a másik magammal vitt kis kötet, a Százegy szonett viszont egy rosszindulatú, öntelt tisztecske áldozata lett. Elvetette…” Nos, ezek nem dedikációnak szánt sorok, jómagam írtam be emlékeztetőül Szabédi László Telehold. Veér Anna alszik című vaskos könyévbe, melyet magammal vittem bevonulásomkor a fogarasi kaszárnyába, s végigkísért egész katonaságom alatt. A mérlegen jó fél kilót nyomó könyvet gázálarcom táskájának egyik rekeszében rejtegettem. A kiképzés időszakát követően őrhelyeken, posztolások közben olvasgattam. Annak örvendtem, hogyha a legtávolabbi őrhelyekre osztottak be, mert zavartalanul lapozgathattam. Számos verset – nagyobb lélegzetű poémákat is – megtanultam kívülről. Vészesebb helyzetekben matracom alatt rejtegettem…
Nagyon „szamárfülesen” érkezett haza, „szerelt le”, hiszen nem használtam benne könyvjelzőt, s mindig azon az oldalon tűrtem be a lapot, ahol olvasását abbahagytam. Az is igaz, hogy gyakorlatok közben, főleg mikor a hason kúszáshoz adták ki a vezényszót, nagyobb súllyal csapódott oldalamhoz a gázmaszkos táska. Még inkább akkor, amikor – lévén, hogy a hírközlésre képeztek ki – többkilós telefonhuzal-tekercseket (bobinák), máskor meg behemót rádiókészüléket is cipelt a baka. Lám csak, azóta, hála a technikának mennyivel ment elébb a világ. Ma egy zsebtelefonon értekezhetünk, üzeneteket küldhetünk…
A hatvanas évek vége felé, épp abban az időszakban teljesítettem katonai szolgálatot, amikor Románia kivételével a szovjetek és szövetségeseik lerohanták Prágát.
Ekkortól kezdve romlott helyzetem, hiszen egyetlen magyar fiú voltam a században. Mert hát a magyar katonák is ott masíroztak a cseh főváros főterén. Mintha én ezért hibás lettem volna, mert magyar az anyanyelvem (limba păsărească) banális, primitív ugratásokban volt részem. Ezt még tetőzte a szász származású parancsnok, akiről lerítt, hogy utál engem, ezt pedig nyíltan meg is fogalmazta az úgynevezett politikai órákon. Az akkor divatos kerek, lapos, zsebrejáró konyakosüvegecskéből iszogatott, s folyton ugratott. Nem tartom érdemesnek, hogy itt felsoroljam, milyen szavakkal illetett. Szerencsémre voltak emberségesebbek is. Engem egy börtönviselt, szakmáját tekintve autószerelő baka vett oltalmába. Voltak esetek, amikor Vasile megjáratta hatalmas tenyerét, valamelyik csúfondáros baka hátán, fején, s ahol érte. Valahányszor vasárnapi kimenőt kaptunk a városba, féldecikben mért itókákban fizettem jóságáért és barátságáért.
Halálomig nem felejtem Miclea kapitányt, aki pártfogolt, s neki köszönhetően elviselhetőbbé váltak napjaim…
Olyan alkalomra is visszaemlékszem, amikor megfosztottak volna könyvemtől. Egy hórihorgas, ikszes lábú, kefebajszos, langaléta tiszt, aki szolgálati idejét sakkozással töltötte – egyébként antitalentum volt –, minden szolgálatba lépése utáni első dolga az volt, hogy szemlét tartott a kaszárnyában. Volt, mikor a konyhán rekcumozta a szolgálatos bakákat. Nyolc szeletre vágatott fel egy kenyeret (egy nyolcadrész volt a porció), két szeletet, csak úgy találomra feltett a mérleg serpenyőire, s hogyha azok nem „komponáltak”, a szolgálatos bakát máris küldte a zárkába. Az általa büntetett bakákkal sakkozott Fantomas, mert így neveztük egymás között. Többnyire vesztett. Mígnem kifogtak rajta, s hagyták nyerni, mert akkor szabadon bocsátotta „partnerét”.
Egy alkalommal a hálótermeket vizsgálta át, a fegyvertartó szekrényeket tizedelte meg. Főleg a gázmaszkok érdekelték. Akire esett a kiszámolás, annak át kellett adnia a gázmaszkját, amelynek „ormányát” lecsavarta, s ha nem találta meg benne a szűrőszelepet (általában a katonák, gyakorlatok előtt a könnyebb légzés érdekében kiszerelték a maszkból), az máris mehetett az „áresztbe”. Torkomban dobogott a szívem egyik ilyen ellenőrzése során, mert ha rám esik a választás, akkor a könyvre is rábukkant volna… Vajon mit tett volna vele, merül fel bennem a kérdés annyi idő teltén is.
Legszebb időszaka a katonáskodásomnak akkor volt, amikor szép nyáridőn az volt a feladatom, hogy az egy hétig tartó nagygyakorlat idején a Fogarasi-hegyek alatti települések határában figyelmeztessem a lakókat, a pásztortanyákat, hogy lőgyakorlatot tartanak, s kerüljék a poligon környékét. Egy hétre való hideg élelemmel s egy sátorlappal az egyik ilyen kies helyen teljesítettem szolgálatot. Jól ment sorom. Két fa között kihúzott sátorlap volt az ágyam. Napközben itt olvasgattam, szedret szedegettem, kóvályogtam az erdőben. Járőröztem, s az égre bocsátott jelzőrakéták színe szerint értesítettem a lakosságot, hogy mikor mi folyik, s mi nem, egyáltalán mihez tartsák magukat. Így kerültem egy román pásztorcsaláddal közeli ismeretségbe. Olyannyira, hogy katonakosztom (konzervek főleg) fejében náluk és velük étkeztem, finom zsendicéket, friss sajtot, ordát fogyaszthattam. A felnyitható oldalú pásztorbódéban még meg is aludtam. Más alkalommal bemerészkedtem az egyik kicsi faluba, melynek határában bivalyok legeltek békésen, s dagonyáztak a tócsákban. Bár nem valami jó szemmel nézték a magamfajta „angyalbőröst” a szászok, azonban pohár mellett a kiskocsmában hamar összebarátkoztunk. Talán nem kell mondanom, hogy mennyire nehéz szívvel hagytam el a vidéket, amikor értem jött a katonaautó. Vissza kellett szoknom a nyomasztó kaszárnyai élethez…
Nos, még számos esetet sorolhatnék a katonaságot járt könyvem kapcsán, amelyet bár megviselve, de épségben, hazahoztam, velem együtt „leszerelt”. Megérdemelte, hogy előléptessem, kitüntessem. Kiváló katonacimborám volt. Előkelő helyen tartom a könyvespolcomon.
Kristó Tibor
.jpg)
 cm.jpg)