Hatalmasak, kerekdedek, frizurájukat megtépte a szél, ruhájuk is nagyon szakadozik, miközben ottfeledetten álldogálnak egy körforgalomban a város bejáratánál. Kezdetben még a nagyközönség tudta, hogyan kerültek oda: egy vidéki fesztiválra akarták felhívni a figyelmet, kissé elcsépelt módon, ugyanis egyre több rendezvényt reklámoznak a modern mezőgazdaság e vívmányaival: a felöltöztetett óriás szalmabábukkal. A taplocaiak a hónapok folyamán kissé eltávolodtak egymástól: egy óriáskáposzta férkőzött közéjük, hogy egy másik vidéki rendezvényt népszerűsítsen, de a káposzta ugye tudvalevőleg gyorsabban romlik, mint a szalma (igaz, hogy ez a példány műanyagból készült, s újrahasznosítható a jövőben), így a zöldséget elvontatták, az ifjú pár pedig, még mindig szétválasztva, de egyre megviseltebben várja, hogy valaki döntsön a sorsáról. Én magam is kíváncsian figyelem, meddig bírják még a „rongyaik”, mikor válnak teljesen meztelenné, s vedlenek vissza bábuságból bálává, óriás szalmakarikává, olyanná, amilyenek a mezőkön is höngörgőznek, szintén hanyagul otthagyottan, a havazásnak kiszolgáltatottan. Arra is kíváncsi vagyok, hogy ki fogja a körforgalomból továbbgurítani őket, de ugyanakkor csodálkozom rajta, hogy a városatyáknak nem tűnt fel, hogy Csíkszereda jelképe átalakulóban van, s már nem kell sem rovásírásos felirat, sem székely kapu a városba érkezők köszöntésére: Szalmajancsi és Szalmajuliska fogadja az áthaladókat. Nem kopik meg, mint a zászló, nem törékeny, s ha szakad, hát cserélhető, nem hagy ökológiai lábnyomot, alomnak még mindig jó lesz, s ha megunják a szalmapárt, szintén szalmából szép elefánt, delfin, sőt mackó is készíthető, és állítólag egyre többen esküvői dekorációnak is igénylik a körbálákat – de az is lehet, megérjük, hogy majd ezek mellett készítenek emlékszelfit a turisták… Daczó Katalin