Rég nem tapasztaltam ennyi fásultságot a gyermekek és a pedagógusok körében az új tanév közeledte kapcsán. A gyermekek ellenérzése érthető, hiszen ki ne szeretné jobban a nyári melegben való játszást, szórakozást, kikapcsolódást a szűkebb család vagy a barátok körében, a nagyszülőknél való nyaralást, a tengerparti üdülést vagy hegyi táborozást, vagy esetleg az édes semmittevést, mint az iskolaidőben kikerülhetetlen korán kelést, a tanulást és számonkérést, a környezet által támasztott elvárásoknak való megfelelést. Vagy a meg nem felelésért járó mustrát. A legenyhébb gyermek-véleménynyilvánítás: „Várom az iskolát, de csak azért, hogy együtt lehessek a barátaimmal.” A pedagógusok sem nagyon várják az iskolakezdést, mert tudják – tapasztalatból –, hogy minden új tanév valami újat hoz: vagy új vizsgarendet, vagy új anyagi megszorításokat, vagy új tanügyi szabályokat, törvényeket, rendeleteket. Az „újítások” pedig csak pótcselekvések, nem többek, mint egy-egy új miniszter, funkcionárius ad hoc ötlete alapján végzett változtatás, s nem szolgálnak mást, csupán annyit, hogy „ne úgy legyen, ahogy elődöm tette”. Évek óta a tanügy reformjáról – jobban mondva annak szükségességéről – beszélnek a társadalom különböző szintjein, színterein. S minden időközben meghozott intézkedést a reform nevében agyalják ki, foglalják szabályokba és ültetik gyakorlatba. S teszik ezt nagy ügybuzgalommal és sűrűn, de anélkül, hogy a lényegen változtatnának. Igaz, a ’reform’ szó sem jelent egyebet értelmező szótárunk megfogalmazása szerint, mint „olyan – általában a haladást (elő)segítő – módosítást, átalakítást, változást, amely rendszerint nem jelent gyökeres szakítást az eddigivel”. Tehát valójában nem a tanügy reformjára, hanem gyökeres megváltoztatására lenne szükség. Az alapoktól a tetőzetig, azaz az óvodától az egyetem utáni oktatásig. Mert harminc évvel a rendszerváltás után továbbra is elavult az oktatási rendszer, a követelményszint, a lexikális tudás megszerzésének a készségek fejlesztése elé helyezése. Olyan mértékben változott a világ, s ezzel együtt a digitális kultúrán felnőtt generációk érdeklődési köre, hogy a tanügy fényévekkel lemaradt róla. S ezt érzik a tanárok, bőrükön érzik a gyermekek, s a szülők is kezdenek sejteni valamit. Így az iskola nem tud kellemes hellyé válni a diákok számára, s a tanítók, tanárok is olykor úgy érzik, hogy nem az egyik legszebb és legfelelősségteljesebb hivatást gyakorolják, hanem taposómalomba járnak, ahol a rendszer követelményeinek és elvárásainak kell megfeleljenek, nem a gyermekek igényeinek. Az egyetemeken talán megmozdult valami, jobban lépést tudnak tartani a világ változásaival. A közoktatás többi szeletében azonban még várat magára az új világ. Pedig minden elvesztegetett év, tanév, minden sebtében hozott és át nem gondolt intézkedés gyermekeink, azaz jövőnk rovására megy. A kisebbségi nyelveken folyó oktatás tekintetében még egy fontos tényező lenne: a politikai döntések nem kellene felülírják a szakmai érveket – mint történt legutóbb az elemisták románnyelv-oktatásával kapcsolatban is. Mindezek ellenére bízom benne, hogy pedagógusaink folytatják embert próbáló munkájukat önmaguk és gyermekeink örömére, a szülők megelégedésére. Ha ez megvan, még nincs veszve minden. Sarány István