„A legfényesebb csillagok a föld alól ragyognak.” (10 éve halt meg Lászlóffy Aladár, 1937 – Torda – 2009 – Budapest) „A szív is megállhat egy szóra / s a legfontosabb vonatok. / Mindenkiért eljön az óra. / Vidéki állomás vagyok: / itt találkoznak a halálban / a győzedelmesen fontosak. / Velük a téli képen nyár van, / s a nyárból jégregény fakad.” Lászlóffy Aladár: Végeredmény 2009. április 20-án olyan kortárs személyiség távozott, akinek elmúlása során mély űr keletkezett nemcsak az erdélyi irodalom, hanem az egyetemes kultúra egészében. Olyan érzékeny költő, akinek hátramaradt lírája gondot okoz majd az utókornak, mert termékenységének ellenére sem hígult fel költészete. Lászlóffy Aladár soha nem írt saját színvonala alatt, mert igazából egyetlen nagy eposz részletei az önállóan megjelent versek. Korán berendezkedett, hogy számára a legfontosabb dolgoknak belül a helye, saját, belső mércéje szerint kell megtanulnia élni, és a maga húzta határvonalak a legfontosabbak. Jellegzetes gondolatalakzataiban, amelyeket legjobb verseiben, prózáiban és esszéiben egyaránt fellelhetnek olvasói, az idő mélységeit kutatta, és azt kereste, ami egyetemes és időtlen. Élénk visszhangot kiváltó indulása az ötvenes évek második felében, illetve markáns költői jelentkezése a hatvanas évek jellegadó Forrás-nemzedéki könyvsorozatában, az egész erdélyi irodalomra „vérátömlesztő” hatást gyakorolt. Az az egyetlen, ami az embernél is erősebb, a megőrző emlékezés – írja. Lászlóffy Szilágyi Domokossal párhuzamosan tanult meg kételkedni a történelem, az egyéniség és a nyelv rendíthetetlenségében. Hitt abban, hogy érdemes jeleket küldeni abból a világból, amelyben 1989-ig kénytelen volt élni, s ez az „átkopogás” egyben börtönfalat is idéz, cellamagányt, amit az olvasó készséggel társít a kisebbségi magyar sorssal. Az író dolga a közvetítés „a volt és a majd” között, „élők és holtak” között. Ezért olyan fontos az „emlékek hangulati energiája”, mint akár a műveké, vagy az olyan emberé, aki önmaga is „ideghíd”. A börtönévei nyomot hagytak. Lászlóffy Aladárnak életében több mint 30, verset, illetve prózát tartalmazó kötete jelent meg, 1998-ban kapta meg a Kossuth-díjat, de többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, és a Románia Csillaga tisztifokozatával is kitüntették. Az idő mélyén folytatott kutatásai egyre inkább a keserűség élményével jártak együtt számára, miközben a jelent ideálisabb múlt időkkel próbálta szembesíteni. Csiki László így ír a költő Repülés a zuhanásban című kötetéről: Lászlóffy Aladárt költőként, mindig őszre nyílott ablaknál állva látom egy dús szobában. Érezhető: szülőházból leválasztott szoba az. Boltívesnek kell lennie. A fali polcon tört sarkú könyvek, és régi tárgyak a hipermodernek között, érdes kődarabok, a padlón folyóirat- és oklevélkötegek, azokon némi por vagy hamu. Lászlóffy Aladár abból az ablakból az alexandriai könyvtárra lát. A könyvtár lángokban áll az impregnált, tartósított tekercsek igencsak gyúlékonyak. Odakint a kék égen dulakodó felhők – vagy az égő könyvtár füstgomolyai. Idáig érződik a múlt. A senyvedő kerti avar, netán egy világvégi város fanyar szaga. Leheletnyi óceáni sós szél keveredik bele, vagy tiszta emberi testszag. „Kornyi hosszú délután.” „Otthon.” „Hányadik Erdély ez a táj?” Lászlóffy Aladár azt kérdezi ebben a hangokkal teli történelmi csendben? Hányan rohadtak el húsz és harminc között? Meg azt: „Tudod-e véglegesen, / hogy nem véglegesen tudhatod, / amit tudnod adatott? / A két kérdés között harminc év termékeny kőmezeje. Előttük az összes, a mérhetőből, de a bejárhatatlanokból. A kortárs irodalom egyik legnagyobb költője életének 72. évében 2009. április 20-án Budapesten elhunyt. Végakarata szerint a kolozsvári Házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomra, április 29-én. Földi porhüvelye fölött a sír bezárult, de valahol tágra nyílt egy kapu, amin bárki, bármikor betekinthet, és ott láthatja őt, hiszen a nagy költők soha nem halnak meg szellemük a nagy világmindenségből minduntalan visszaint az elkövetkező nemzedék felé. Gálfalvi Gábor életműdíjas ny. ig. tanító