Delhiben egyszerre minden ott volt, amit eddig Indiában megéltünk. Az új városrész az ország mai arcát, illetve azt tételezi, merre szeretne tartani a kontinensnyi állam. Modern, szellős negyedek, felhőkarcolók, viszonylag járható, széles utak, nagyarányú építkezés és a multik erőteljes jelenléte egyfelől, az utcák szélén pedig, meg az Óvárosban és a periférián a már megszokott, hihetetlenül elhanyagolt, szegény vagy csak szegényes, gondozatlan, zsúfolt, piszkos városrészek másfelől. A főváros új részében, New Delhiben, először ennek két emblematikus épületéhez mentünk, amelyek szintén egy nagykiterjedésű park közepén álltak. Mindkettő – az India kapuról és a Baldachin szoborról van szó – viszonylag fiatal, 1931-ben készült sir Edward Landseen Lutyens tervei alapján. A vörös homokkő diadalív több háború katonáinak állít egyszerre emléket. A közelében néhány árust is találtunk, ám ezek itt már másképp jelentek meg, mint eddig megszoktuk. Egyszerű kis faasztalkán ugyan, de egymás mellé szépen elhelyezett műanyag hengerekbe töltött elemózsiát árultak. Voltak ott különböző magok, pápar – a mi burgonyaszirmunkhoz, közönségesen a csipszhez hasonló lencseszirom –, bharvá paráthá, azaz hússal vagy zöldséggel töltött kis fánkok, amelyhez a nagy alumínium kannából valamilyen szósz is járt, és különböző rótik (apró sült lepények), paradicsommal és hosszú csípős paprikákkal ízlésesen körberakva, egy-egy salátalevéllel díszítve még a tetején. Egyszer használatos tányérkák és kanalak, meg szalvéta is rendelkezésére állt a vásárlónak. Arrább azért itt is látható volt néhány asszony, de férfi is, aki földre terített műanyagdarabkáról kínálta a szuvenírt, meg helyenként a palackozott vizet is. Szappanbuborék-fúvókával és mindenféle játékkal kecsegtették az arra sétáló közönséget. A térről sugárút vezetett egy, a Place de la Concorde-ra emlékeztető másik óriási térre, melyen ellenben több, obeliszkre emlékeztető szökőkút is volt, és egyik felén, félkörívben helyezkedett el mellette a parlament és a kormányzósági épületek. Csak keringtünk néhányszor körben a téren, hogy legalább félig-meddig szemügyre vegyük ezeket, mert megállni nem lehetett. A homokkő épületegyüttes érdekesen vegyíti a masszív erődszerű, meg a könnyed árkádos, kupolás építkezést és az indiai stílust az európaival. Az együttest részben a város főépítésze, a már említett Luytens tervezte, segédjével, Sir Herbert Bakerrel együtt. Szállodánk, ahova ezek után eljutottunk, szintén egy modern negyedben helyezkedett el, és még az eddigi tapasztalatok után is meglepetésként ért: egy ötcsillagos Crowne Plaza Hotel várt ránk. Bejutni ellenben nem volt egyszerű feladat. Az autóbuszt nem engedték a bejárathoz, még a közelébe is csak épp annyi ideig, amíg leszálltunk. A csomagjainkat már valahol a távolból szedték le róla és hordták utánunk. Az épület bejárata előtt már széles detektoros kapu fogadott, amelyen minden alkalommal át kellett menni minden halandónak, aki a szállodába lépni szándékozott, mert különben a portás-cerberus, néha kettő is, aki árgus szemekkel figyelt minden arra járót, visszaküldte a delikvenst. Kedvesen, mosolygósan, bocsánatkérő mozdulatok kíséretében ugyan, de apelláta nem volt. Utána námásztéra összetett kézzel és mélyen meghajolva üdvözölt és tessékelt befele. Szállodánk akkora volt, hogy el lehetett tévedni benne: bár egyetlen bejárata és recepciója volt, jókora előcsarnokában két helyről indultak a liftek a különböző részeibe, és elég nehéz volt megtalálni a helyes irányt, ha rossz felé indultunk. Persze ezek a nehézségek semmit sem vontak le szállodánk fényéből, sárgás márványpadozatának ragyogásából, a kifogástalan kényelem, és az először – és egyben utoljára is – megtapasztalható vegyes konyháról. Mint ahogyan ebben a szállodában lehettünk tanúi az élő megkülönböztetésnek is, itt lévén az az ominózus vacsora, amiről már az elején valahol említést tettem, amelyre idegenvezetőnket hívta meg a szálloda menedzsere, és amelyen nem ülhetett velük egy asztalhoz – azaz nem hívták meg – az egyetemet végzett, jól képzett és végig nagyon szimpatikus és segítőkész helyi utaskísérő. Az ellátásunkról azért teszek külön említést, mert ezúttal az iroda gesztusáról is szó van. Gyakran utazom velük, és szinte minden alkalommal ezt tapasztalom: az utolsó szállásunk a legkülönb. Valószínűnek tartom, hogy tudatos megkomponálásról, azaz üzleti fogásról van szó, hisz tudjuk, hogy a sorozatos információk, események, élmények megtapasztalásakor rendszerint az első és az utolsó marad meg legélénkebben. Bár ezúttal erre aligha volt szükség, hisz végig rendkívül kényeztetésben volt részünk. Albert Ildikó [gallery link="file" ids="22575,22576,22574"]