Így léptek fenyvesek a lombhullató erdők helyére
A Csíki-medence erdeinek faállománya gyökeres átalakuláson ment keresztül az elmúlt évszázadok során. A ma embere nem is gondolná, hogy egykor nem a büszke csíki fenyő uralta e tájat, hanem tölgyek, hársak, juharok és szilek lombkoronái pompáztak a hegyoldalakon. A sötétzöld fenyvesek dominanciája erdészeti beavatkozásoknak köszönhető, és nagyban meghatározta a táj mai jellegét – de itt-ott feltűnik, hogy a természet lassan, de biztosan igyekszik visszanyerni egykori arculatát – mondja Demeter László biológus, a térség élővilágának és dendrológiai múltjának kiváló ismerője, szakértője.
A 18. század második feléből származó első katonai felmérés térképei különösen értékes forrásai annak, hogyan nézett ki a Csíki-medence néhány száz évvel ezelőtt. Ezek a térképek nagyon részletesen ábrázolják az akkori erdőborítást – mutat rá Demeter László. A biológus megjegyezte: a medence alsó részein terültek el a nyílt gyepek és a szántók, míg a hegyekben, főként a gerincek mentén, csak keskeny foltokban voltak kaszálók és legelők.
Tölgyesek és „Szilszakállok” kora
A Hargita felőli oldalon az összefüggő erdők határa a jelenleginél jóval közelebb húzódott az Olt folyó vonalához – körülbelül feleakkora távolságra, mint ma. A keleti oldal viszont, amely melegebb, lankásabb és könnyebben művelhető, már akkor is hasonló képet mutatott, mint napjainkban. Nem véletlen, hogy itt alakult ki a legtöbb település, részletezi a szakember.
A 18–19. századi tájban a falvak környékén, bár nem voltak összefüggő erdőségek, a magányosan álló fák és fás legelők jellemezték a tájat. A fás legelők fő hasznosítása a disznóállomány makkoltatása volt – teszi hozzá Demeter. A medence déli fekvésű dombjain a kocsányos tölgy volt a meghatározó faj, de mellette számos más lombhullató is megtalálható volt: kislevelű hárs, hegyi szil, mezei juhar, vadcseresznye, gyertyán. Magasabban a bükk volt elterjedtebb, a hegyekben pedig bükkös-lucfenyves, illetve jegenyefenyves-bükkös társulások váltakoztak a domborzati és klimatikus viszonyoknak megfelelően.
Alcsík keleti oldalán a hegyekben a kocsánytalan tölgy még ma is előfordul a hegyvidéki fajokkal együtt. Ez a fajösszetétel – a paleoökológiai adatok alapján – mintegy ötezer éve alakult ki a Kárpátok e magassági övében. A dűlőnevek is őrzik ennek emlékét: a Csíki-medencében közel száz olyan helynév található, amely a „Csere” szóból ered – ez ugyanis a tölgyek gyűjtőneve volt.
„Csíkországban, hol az erdők...”
A Csíki-medence erdőinek fajösszetételét mindig is elsősorban a klíma, másodsorban az emberi beavatkozások alakították. A lucfenyő – székelyföldi nevén veresfenyő – régen is jelen volt az alacsonyabb régiókban, de az, hogy uralkodóvá vált 1200 méter alatt, elsősorban az erdészeti beavatkozásoknak köszönhető.
A fenyvesítések a Monarchia idején, a 18. században kezdődtek, és a 19. században teljesedtek ki – magyarázza a biológus. A 20. században általános gyakorlattá vált a lucfenyő-telepítés: a vágásérett erdők kitermelése után jellemzően lucfenyőcsemetékkel ültették vissza a területeket, és ezeket rendszeresen gondozták, ápolták. Bár napjainkban a természetes felújuláson alapuló erdőgazdálkodás kezd előtérbe kerülni, a táj még mindig nagyrészt az elmúlt évszázad fenyvesítéseinek nyomait viseli.
Demeter szerint az 1200–1300 méter alatti „tiszta” lucfenyvesek többsége mesterségesen létrehozott, erdészetileg átalakított állomány. Ilyenek például a Kőd-erdő fenyvesei Csíkrákos és Csíkmadaras között. A lucfenyő mellett más őshonos fenyőfajok is megjelennek, például az erdei fenyő (népi nevén lucs, lucsfa), amelyet gyakran a feketefenyővel elegyesen telepítettek meredek, erodált hegyoldalakba. Ilyen állományok ma is láthatók a Zsögödi-szoros keleti oldalán, a Somlyó-hegy délnyugati lejtőin, Csíkborzsova mellett vagy a Fiság völgyében. Az erdei fenyő eredetileg a hegyi tőzeglápok lakója volt – innen származik a neve is, hiszen előfordulása jellemző például a Mohos és a Lucs lápvidékén. A Kárpátkanyar sziklás hegyeiben természetes úton is megtalálható, Csíkhoz legközelebb az Úz völgyében.
A nagyszabású fenyvesítést elősegítette a medence hideg mikroklímája és az inverziós hőmérsékleti viszonyok, amelyek különösen jellemzőek erre a vidékre. Mégis, a lucfenyő számára a 600–1000 méteres magassági öv nem optimális. A lucfenyvesek gyakorisága a völgyek alján inkább logisztikai okokra vezethető vissza, hiszen ezeket a területeket volt a legkönnyebb fenyvesíteni – mutat rá Demeter. A jelenlegi klímaváltozás pedig tovább gyengíti a lucfenyőállományok életképességét: száradások, szútámadások egyre gyakrabban fordulnak elő, ami ma már egész Közép-Európában általános probléma.
Az emberi tevékenység többféle módon befolyásolta, sőt rontotta az erdők élővilágát. Az ipari forradalom koráig ezek a változások még fokozatosak, kíméletesebbek voltak, az erdők visszahúzódtak, de a gyepekben is maradt fás vegetáció. A drasztikus beavatkozások a 20. században kezdődtek: a nagyarányú erdőkitermelések, irtások és az öreg erdők eltűnése együtt járt a táj természetes szerkezetének elvesztésével. Ehhez járult még az 1970–80-as évek gyepfeljavítási programja, amikor a hagyományos, fákkal tarkított kaszálókról és legelőkről sok helyen teljesen kiirtották a fákat és bokrokat.
Hol a szálfák kettétörnek, a lombhullatók visszatérnek
A fafajösszetétel átalakulása a teljes élővilágra kihatott. Az elegyes és lombhullató erdők sokkal gazdagabb fajvilággal és nagyobb eltartóképességgel rendelkeznek, mint az egyhangú fenyvesek. „A bükk- és tölgyerdők termése, a makk és a gyertyánmag rengeteg állatfaj számára biztosít táplálékot, míg a fenyvesek inkább néhány, specializált madárfajnak, például a királykáknak vagy a keresztcsőrűnek kedveznek” – mondja Demeter.
Nemcsak a fajösszetétel, hanem az erdő kora, szerkezete és a holtfa jelenléte is döntően befolyásolja a biodiverzitást. Az utóbbi évtizedekben azonban, mivel csökkent az intenzív beavatkozás, egyre több helyen megfigyelhető a természetes regenerálódás.
– Korábbi gyepterületek újraerdősödnek, a széltörés sújtotta fenyvesekben pedig elegyes, lombhullató fajok telepednek meg
– magyarázza a biológus.
Ez a folyamat már elindult. Szakszóval élve úgynevezett visszalombosodás figyelhető meg, különösen az „oldal-csíki” völgyekben és Alcsík keleti részén figyelhető meg ez a jelenség. Az Olt menti szorosokban, ahol kevesebb az emberi bolygatás, a kocsányos tölgy és más lombos fajok jó regenerálódási képességet mutatnak.
A fenyvesítés gazdasági érdek volt
A fenyvesítés hátterében két és fél évszázada gazdasági érdekek álltak. A lucfenyő az egyik legsokoldalúbban hasznosítható fafaj: jól megmunkálható, kedvelt az építőiparban és a bútorgyártásban is. Ugyanakkor az ültetett fenyvesek fenntartása költséges. Már a 19. században ismert volt, hogy az ilyen telepített állományok kevésbé ellenállók a széldöntések, kártevők – szútámadások – és aszályok okozta károkkal szemben. Ezek a problémák napjainkban felerősödtek, viszont gyakran elfeledkezünk arról, hogy nemcsak a klímaváltozás, hanem az erdőgazdálkodási gyakorlat is tehet erről.
„A mai klímaviszonyok kö-
zött a Csíki-medence alsó részein a bükkös-fenyves elegy lenne a legmegfelelőbb. Több teret kellene engedni a lombhullató elegyfajoknak, különösen a tölgynek, juharnak, hársnak. A települések körüli dombokon, ahol a mezőgazdasági termelés kevésbé jövedelmező, érdemes lenne a kocsányos tölgy és más dombvidéki fajok spontán regenerálódását támogatni, vagy ha szükséges, erdőtelepítéskor ezt a fajösszetételt alkalmazni” – hívta fel a figyelmet Demeter László.
A természetközeli erdőgazdálkodás előnye nemcsak ökológiai, hanem gazdasági is: kevesebb ráfordítást igényel, és csökkenti a természeti károk elleni védekezés költségeit. Ugyanakkor az élővilág változatosságát is növeli, ami hosszú távon fenntarthatóbbá teszi a tájat.
Visszatérni a gyökerekhez
A mai tudás birtokában ideje újragondolni az erdőgazdálkodást, tanulni kell a természettől, nem pedig átalakítani azt – hangsúlyozza a biológus. A Csíki-medencében és környékén még mindig viszonylag sok természetközeli erdő maradt fenn, főként a nehezebben megközelíthető és ezért nem bolygatott területeken. Ezek nemcsak ökológiai, hanem tájképi értékük miatt is pótolhatatlanok.
„Ezekre az erdőkre különösen vigyáznunk kell. Ha sikerül megőrizni őket, és hagyjuk, hogy a természet tegye a dolgát, újra olyan gazdag, változatos, lombos erdővilág térhet vissza, amilyen valaha a Csíki-medencét jellemezte” – összegzett Demeter László.
Kedves fenyőnek sok a neve
Csíkországban a telepített fenyőfajok nevei is a táj múltjáról és az itt élő emberek erdőkhöz fűződő kapcsolatáról mesélnek. A négy leggyakrabban előforduló fenyőfajtának a hivatalos magyar megnevezése mellett helyi sajátos népi megnevezése is van. Például a lucfenyőt a csíkiak veresfenyőnek hívják, a kéreg vörösesbarna színére utalva. A jegenyefenyő neve vidéken fehérfenyő, mert lapos tűleveleinek fonákján feltűnő, fehéres viaszsávok húzódnak. Az erdei fenyőt lucsfa néven emlegetik; ez a faj eredetileg a hegyvidéki tőzeglápok és mocsarak lakója volt. A vörösfenyőt pedig láricsnak nevezik, ami a román névből átvett elnevezés – ez a fenyőfajta nem őshonos vidékünkön, későbbi betelepítések révén honosodott meg. A vörösfenyő román elnevezése zadă vagy larice. Az erdőgazdálkodásban és a köznyelvben előbbi a legelterjedtebb kifejezés, utóbbi ritkábban használt. A vörösfenyőerdő románul codru de zadă vagy laricet.

